Navigáció


RSS: összes ·




Prózavers: Búzamezők a szélben

, 337 olvasás, Pacsirta , 14 hozzászólás

Sajgó lélek

Sétálni indultam a mezőre, hogy gondjaimat kissé elűzze, tanyán nőtt gyereknek erős kötelék ez, ahogy múlik az idő, vissza a gyökerekhez. Fújdogált a szél, játszott a hajammal, egy búzamező mellett haladtam, a távoli múltból ködlő tüneményt, megigézve néztem, meghatottan.
Merre a szem ellát, búza hajlong a szélben, kicsit belegázolok, minden rezdülését érzem. Hozzám simulnak a dús kalászok, simogatják lábam, térdem, valami mélyről feltörő, mocorgó fájdalmat ébresztenek bennem. Hullámzik az egész búzatábla, majd elsodor, mint a tenger árja, együtt dobban a szívem a földdel, – repülök szelek szárnyán sebesen, gyönyörködöm a pirosban és kékben –
valaha pipacstól, búzavirágtól volt ékes, fénnyel behintve, oly tiszta volt és békés...
Visszapottyanva a jelenbe, mély fájdalom tör fel lelkemben, sehol egy piros, egy kék folt, kiirtották mindazt, ami gyom volt, a múlt szépségeire golgota vár... életemből elinalt a régi nyár.
Szemeim elhomályosulnak – könnyezem – mit az imént láttam sosem feledem. Egy soha be nem fejezett szimfónia akkordjai csendülnek fel lelkemben...

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sajgó lélek
· Kategória: Prózavers
· Írta: Pacsirta
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 207
Regisztrált: 1
Kereső robot: 26
Összes: 234
Jelenlévők:
 · Sutyi


Page generated in 0.1956 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz