A november hozott, de addigra tél lett,
s valaki mindig a tűz mellett térdelt.
Olyan meleget a szoba sose látott,
megszokta már a spórolós világot.
Majd megjött a tavasz, 56 az árral,
tán félt a kék Duna, dacolt önmagával,
s míg rohant a tűz, a nagy folyó megállt,
hol torlaszt emelt a gyilkos napsugár.
Aztán az éjszaka sodort gátat, álmot,
nem hagyott időt, nem szólt, nem kiáltott,
csak nyargalt a falun piszkos vízlován,
betörve mindent házon, kapun, tanyán.
A harang, a szép falu gyászhoz öltözött.
Nagyapám sírt akkor az istálló fölött.
Te rongyos! Rám döntöd megint a világot,
már nem félek tőled, nem is diskurálok...
és elindult velem...