A természet búcsút int a nyárnak,
a fák között hűs pára bandukol,
az idő évenként új tűzzel támad,
testünkbe ég, mint erős ősi bor.
Ősz sóhaja, lángod már csak félve
hív, s szólongatja szóra ajkamat,
hová lett szerelmem üdesége,
a szemek fénye, érzés áradat.
Vágyaimat fukarabban méred,
álmom ül lustálkodó éjeken,
nem szárnyalok most az őszi fényben,
mint hajnal-piros tavasz reggelen.
Aranyba fordult fák lombja hallgat,
falevelet hord, suttog a liget,
messze szállnak apró madár-falvak,
nem intenek már vissza senkinek.
Remete szél óvatosan, lassan
hajlik az égő csipkebokorra,
avart hord az útkarnyarulatba,
lombot szór az útszéli harasztra.
S míg bandukolva ellep a sötét,
hátam mögött száraz ágak törnek,
elfeledett szép emlékeimért
könyörgök még a párolgó földnek.