Lélegzetünk nélkül,
arccal lefelé
s befelé fekszik
a vétkes jövő bennünk,
felettünk
árnyékmadár károg,
hangjától
a napfényben is
fázok.
Megrekedve néz
befelé agyam,
s én apró árkokat vágok
magamba
méltóságosan...
- mert vészesen fáj
a fény is,
horrorrá idomultak
a mesék is
a múltból,
s kigúnyol vádlón
a fejét vesztett
tömeg,
de az öklömet már
hiába szorítom...
Nincs bennem erő,
s nincsenek vágyak...
- világunkból végleg
kihalt a bocsánat...