Csak felnézek, hol a mindenség lobog,
csillag haját megsimítom a holdnak.
A fények mögött tán épp Isten zokog,
könnyei mind hozzám vándorolnak.
Sellő-titok, egy üstökös fehéren
homlokának gondos, égő ráncain,
álmokat virágzik a sűrű csendben,
látomása ős, ezredévnyi kín.
Magamba zárom létét megfeszítve,
én lator, ki örökké megértő,
kinek lelkére nehezült, mint a kő.
Belevesztünk mi e hitetlen hitbe
– neki és neked áldoztam magam –,
lettünk az éjben boldog-boldogtalan