Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Költők Panteonja 4. rész

, 413 olvasás, Simon Gergely , 0 hozzászólás

Megemlékezés

Babits Mihály kísérőjének kiválasztása

Az aranyló emelvényen József Attila olvasott föl. A költők egymás mellett székeiken ültek, mint egy színházteremben, és úgy hallgatták Thomas Mann: Márió és a Varázsló című művét. A csöndes hallgatóságból egyszer csak Karinthy szólt ki:
– Mondja, kedves Attila, mikor lesz már vége? – Erre Kosztolányi:
– Nem is az a lényeg, hogy mikor lesz vége, hanem, hogy mikor lövik már le?
Attila abbahagyta a felolvasást és visszakérdezett:
– Engem?
– Nem magáztam, a főhőst kérdezem – válaszolt Kosztolányi. Karinthy csak úgy odabökte:
– Már ideje lenne... dögunalom! – Az előttük lévő sorból Petőfi Sándor fordult oda a két költőhöz:
– Uraim, maguk olyanok, mint a kisgyerekek, viselkedjenek! Ha már az előadót nem tisztelik, legalább Thomas Mannt tiszteljék, azért ő nem akárki volt a szakmában!
– Igen! Thomas Mann a legnagyobb volt – szólal meg az előttük lévő sorból Arany János. – Thomas Mann és ön között annyi volt a különbség, uram, hogy ő legalább szerette a gyerekeket! – szólt oda Kosztolányi Aranynak.
– Ezzel arra akar utalni, hogy én nem szerettem a gyerekeket? – kérdez vissza Arany.
– Nem, arra, hogy Thomas Mann pedofil volt. – S erre nagy nevetés tört ki a közönség soraiban. József Attila szólalt meg az emelvényről:
– Na de uraim, ez csak egy pletyka. Honnan tudhatnánk, hogy igaz, vagy sem?
Kölcsey vágott közbe:
– Menjünk át és kérdezzük meg őt a német Költők Panteonjában!
Erre Karinthy:
– Az még egy jó hely lehet, ahogy ketten ülnek Goethével és dobozos vagdaltat esznek!
Mögülük Tóth Árpád hajolt oda összeráncolt szemöldökkel:
– Dobozos vagdaltat? Miért ennének ők dobozos vagdaltat?
Kosztolányi visszakérdezett:
– Kettőjükre minek főznének?
Hatalmas nevetésbe torkollott a felolvasóest. Ézsaiás megvárta, míg a nevetés zuhataga elcsendesült, és így szólt:
– Uraim, örömmel látom, hogy ilyen jó kedvben töltik idefönt az időt, de meg kell zavarnom ezt a magas röptű humorizálást, mert egy újabb nagy költővel van dolgunk: Babits Mih... – kezdett bele a névbe Ézsaiás, amikor kitörő kacagás hallatszódott a sorok közül. Ki más személyében, mint Karinthyéban:
– Babits Bihály... ő mindenképpen kell ide, ugyanis hiányát érezem az ugyanolyan betűvel kezdődő szavaknak...
József Attila szólalt meg:
– A Jónás Könyve szerintem egy hatalmas és nagystílű alkotás. Nem is lehet kérdés, hogy közénk tartozik-e Babits Mihály. Kedves Barátom, Ézsaiás, engedje meg, hogy elejét vegyem a szavazásnak és én bocsássam kérdésre a következőt: Kedves Urak, ki szavaz arra, hogy Babits Mihály, a magyar irodalom óriása beléphessen a Költők Panteonjába?
Erre mindenkinek a keze a magasba lendült.
– Köszönöm, Attila – szólalt meg Ézsaiás. – Ha már segített véghezvinni ezt a szavazást, megtenné, hogy elkísér engem Mihály utolsó órájára?
– A legnagyobb örömmel, remélem, megnyugvást vihetek a kritikus percekbe – majd elindultak Babits Mihályért.

Babits Mihály

1941. augusztus 4. reggel 8 óra 30 perc. A Siesta szanatórium folyosójára beszűrődött a nyári nap fénye. Meleg nap volt. Igazi nyári kánikula. Csend honolt a 2. emeleten. Különleges betege volt a szanatóriumnak. Babits Mihályt hozták be nagyon rossz állapotban. Esztergomból szállították föl. A nagybeteg Babits szinte már öntudatlan állapotban került ide. Orvosa zsebre dugott kézzel, lehorgasztott fejjel lassan járt a folyosón. Lassan, mintha csak az időt szeretné húzni. A homlokát összeráncolta, magába mélyedt és egyre lassabb léptekkel haladt előre. A folyosón Babits felesége, Ilona ült. Szorongva állt fel és a kezét tördelte, mikor meglátta a doktor urat közeledni.
Az orvos megállt, és mintha visszatérne a valódi világba, idegesen fölnézett.
– Jó napot, Ilona!
– Doktor Úr! Nagyon rosszul van, ugye?
– Nagyon rosszul van, igen. Nagyon rosszul.
– Mondja, mikor lesz már vége? Szörnyű lehet neki és már én is nagyon nehezen viselem.
– Megértem, asszonyom – s nyugtatólag a vállára tette a kezét.
– Úgy gondolom… bár erre semmilyen biztosítékot nem tudok adni, de 24 órán belül megkönnyebbül. Ő is, aztán majd szép lassan Ön is. Nem tehettem érte többet, Ilona. Higgyen nekem, mindent megtettem.
– Köszönöm, doktor Úr, tudom, maga mindent megtett. Örökké hálás leszek önnek.
Az orvos kicsit elmosolyodott, majd a mosolya gyorsan visszatért komolyságba.
Zsebre dugta mindkét kezét és lehorgasztott fejjel elindult előre. A szoba felé közeledve egy csuklyás alak jött vele szemben. Egymásra néztek.
– Üdvözlöm, István.
– Tiszteletem, doktor úr.
– Menjen be! Mihály már várja – mondta. A csuklyás lassan lenyomta a kilincset és csendben bement a szobába. A kórházi ágyon egy csont és bőr, viaszarcú Babits látványa fogadta, aki nem reagált semmire. Szemei le voltak hunyva, szája kitátva és öntudatlanul is levegőért küzdött. A csuklyás Városi István, aki egyébként az esztergomi kórház lelkésze, megfogta a kézfejét. Mintha erőt adott volna neki az érintés, Babits felé fordította a fejét, majd ólomnehéz szemeit lassan kinyitotta. Kezét picit megemelve a beszélgető füzetre mutatott.
– Ne erőlködjön, Mihály! Fontos feladat áll még előttünk.
Babits úgy pillantott rá, mintha kérdezni akarna.
– Mihály. Tudom, az én személyemben ön Városi István esztergomi kórházi lelkészt ismerhette meg, de én csak az ő alakjában jöttem el önhöz. Úgy gondoltam, így mindenki számára megnyugtatóbb. Engedje el a gondolatait! Ne erőlködjön! Elég, ha gondolatban szól hozzám, Mihály. Én hallom! Most már így fogunk mi beszélgetni.
Babits összehúzta szemöldökét, majd gondolatban válaszolt:
– Ki maga? Nem maga a lelkész? Emlékszem, már többször is találkoztunk.
– Nem. Nem én vagyok az. Én csak egy küldönc vagyok. Egy feladatot jöttem teljesíteni.
– Miféle feladatot?
– Mihály. Az utolsó órához érkeztünk. Azért jöttem, hogy levegyem lelkéről a félelmet és az Úr országába kísérjem.
– Kísérni? De hát hogy? Ki maga?
– Régen, nagyon-nagyon régen Ézsaiás próféta néven éltem.
Babits hirtelen megpróbált felülni.
– Mihály. Ne erőlködjön! Nincs értelme. Már nem tud mozogni. Kérem, ossza be minden erejét, hisz a véghajrához érkeztünk és nekünk még beszédünk van egymással.
– De hova fogok kerülni? Mi van odaát?
– Ezt magának jobban kell tudnia. Mihály, az ön hite mindig a kereszténységről szólt.
– Igen, arról szólt, de valahogy sosem voltam benne 100%-ig biztos.
– 100%-ig soha senki sem biztos semmiben! De ha kíváncsi rá, az Úr országába viszem. Ahol a Nagy Magyar költőknek fenntartott helyre fog kerülni. A legnagyobb költőkhöz.
– A legnagyobbakhoz...?
– Igen, a legnagyobbakhoz! Elvégre maga Babits Mihály! A magyar költőóriás.
– Én... Izgatott vagyok és félek.
– Mitől fél, Mihály?
– A haláltól.
– A halál csak egy pillanat.
– Attól, amikor a fizikai testtől elszakad a lélek.
– Az nem fáj. Nincs mitől félnie. Főleg ennyi év szenvedés után.
– Félek Isten haragjától.
– Isten haragjától? Miért?
– „... mert nehéz a kő, és nehéz az ólom, de nehezebb, kit titkos súlyú bűn nyom. ”
– Nem tudom, mire gondol.
– A titkárom, Szabó Lőrinc menyasszonyát szerettem el.
– Végül is együtt éltek le egy egész életet, nem?
– Igen, de milyen dolog az már más menyasszonyát, aki szakmabeli és még nekem is dolgozott...
– Szabó Lőrinc egy más téma. Ő is elkövette a maga bűneit. Ha annyira akarta volna, valószínűleg előbb elveszi.
– Nahát... Most csak vigasztalni akar, ugye?
– Nem! Egy vendéget is hívtam magához, ha megbocsájt.
– Az utolsó órán nincs mit szabadkoznia. Bárkit is hoz, azzal szembe kell néznem.
– Mindig is tetszett a bölcsessége...
S abban a pillanatban az ajtóban nagy fényesség támadt, melyből József Attila lépett ki.
– Ó, Uram, irgalmazz! – szólalt meg Babits Mihály. – Úgy látszik elkezdődött a vezeklésem.
– Tiszteletem, Tanár Úr! – szólalt meg József Attila. Egy fehér ing volt rajta és egy sötét zakó.
– Haragszik még rám, Attila?
– Nem... nem haragszom, Tanár Úr!
– Igazságtalan voltam magával. Túlságosan szigorú. Jobban kellett volna magát vigyáznom.
– Ne eméssze magát! Tudom, hogy már régen megbánta. De nem is volt mit megbánnia, ha erre kíváncsi, ezért nem is haragudhatok magára. Nem voltam hozzá elég érett, hogy jobban szeressen és nem voltam hozzá elég érett, hogy megkapjam a Baumgarten-díjat.
– Attila, kérem, ne mentegessen maga engem. Jobban kellett volna szeretnem magát és bevallom, irigy voltam, s az irigység elkeseredést szült.
– Tanár Úr! Kérdezhetek magától valamit? – Félrehúzta zakóját és zsebre dugta kezét.
– Mindezt értem, de valamit áruljon el nekem: Illyést miért? Miért éppen Illyést?
– Azt hiszem, elkápráztatott a magabiztossága. Magabiztosnak és karizmatikusnak éreztem és a mai napig is annak érzem.
– Jól döntött, Tanár Úr! Illyés Gyula nagyszerű költő. Jól döntött.
– Attila! Bánt, hogy nem adtam meg magának a Baumgarten-díjat. Ez egy olyan dolog, amit itt, az utolsó órámon is bánok. De higgye el, mégsem bánt annyira, mint hogy nem szerettem magát eléggé. Ennek a világnak szüksége lett volna rá, hogy tovább éljen egy József Attila.
– Nem, Tanár Úr, egyáltalán nem! – Attila kihúzta zsebéből a kezét és leült az ágy mellett levő székre.
– Én pont ennyit élhettem és magának sincs miért maradni. Csak akkor lesz Babits Mihály, ha most és így hal meg. A kereszténység szőtte át tetteit és ezért krisztusi kínokat szenvedett el halála órájáig. Igaz keresztény volt és nem adta fel az utolsó pillanatig sem. Ha úgy érzi, van miért, én megbocsájtottam önnek!
– Reméljük, az Úr is így látja majd.
– Az Úr nevében nem nyilatkozhatom, de egészen biztos vagyok benne, hogy így lesz. Valamiért egészen biztos.
– Nekem mennem kell, Tanár Úr! Gyűlés van fönt, a Nagy Isteni Kávéházban. Csak a Prófétának jöttem egy kicsit segíteni. Bírja ki még ezt a pár percet! Tudom, már nagyon szenved, de odaát már nincs szenvedés. Újra fiatalnak, üdének fogja érezni magát, könnyen veszi majd a levegőt, sportos lesz és bármit ehet. Odafönt igazán jó ételek vannak.
– Magának elhiszem, Attila. Sokat éhezett.
– Hát igen, azok után kiváltképp értékelem a jó ételeket és képzelje, odaát nincsen hideg. Nem kell fűteni.
– Igazán jó hely lehet....
– Tanár Úr, mennem kell! – mondta Attila. – Egy pár perc és odaát találkozunk.
– Viszontlátásra! – s Babits nézte, ahogy zsebre dugott kézzel a fényességbe lépve elhagyta a szobát.
– Remélem, barátom, most már meg tudtam nyugtatni kicsit – szólalt meg Ézsaiás.
– Igen, meg tudott. Érzem lelkemben Isten kegyelmét. Mondja, nem fog azért felelősségre vonni, mert elszerettem más menyasszonyát? Hogy én is léha életet éltem egykor? Vagy azért, mert túlságosan kemény voltam költőtársaimmal?
– Mihály, ami megszenvedhető volt ebben a világban, ön megszenvedte. Magának már nincs miért vezekelnie, csak annyi van hátra, hogy csatlakozzon a Költők Társaságához, hogy egy napon majd újult erővel a földön Isten hangját, Isten akaratát hangoztassa.
– Kérdezhetek még valamit? – szólalt meg Babits Mihály.
– Kérdezzen nyugodtan! Azért vagyok itt, hogy mindenre feleljek és minél könnyebbé tegyem a távozását.
– Fájni fog?
– Nem, Mihály, egyáltalán nem fog fájni, egy picit sem. És ha azt mondanám, hogy fájni fog? Fölül tudná múlni bármilyen fájdalom az elmúlt évek kínjait?
– Nem, azt hiszem, tényleg nem. Jó lesz, ha már vége lesz. Csak a feleségemet, őt sajnálom. Mi lesz vele?
– Meggyászolja majd, Mihály, aztán neki is jobb lesz. Előbb-utóbb az idő begyógyítja ezeket a sebeket is. Csak van, aki megéli, hogy begyógyuljon és van, aki nem.
– Mikor kell menni?
– Ha úgy gondolja, még egy pár percet várhatunk. Ha valami kérdése van még, tegye fel!
– Fognak rám emlékezni? Ért valamit a munkásságom?
– Mihály, mint már említettem, maga költőóriás. Amíg ez a föld lesz, amíg ez a nép van, amíg el nem nyelik a tengerek vagy a tűzviharok, addig az emberek szívében mindig lesz Babits Mihály. Kötelező olvasmány, érettségi tétel. Esztergom örökös híressége.
Az utódai, a leszármazottai még 100 év múlva is büszkék lesznek rá majd, hogy az ő felmenőjük volt Babits Mihály. Senkinek, soha, bármely társadalmi osztályból, bármely rétegből jött, tanult vagy tanulatlan, segédmunkás vagy professzor, nem kell majd magyarázni, hogy ki is volt Ön.
– Köszönöm, kedves Ézsaiás barátom. Megtenne még nekem valamit?
– Nyugodtan mondja, Mihály!
– Megfogná a kezem? Jó lenne, ha úgy mennék át, mert egy kicsit még mindig félek.
– Szívesen fogom a kezét, Mihály – ezzel Ézsaiás megszorította Babits kezét. Másik kezét rárakta sápadt, csontos arcára és szép lassan végigsimította. Babits kérdőn nézett rá, majd szép lassan lecsukta szemét és kezének szorítása lassan elgyengült. A próféta elengedte, majd megfordult és kiment az ajtón. Ilona magába roskadva, szinte félálomban ült a folyosó egyik székén. A fáradtságtól nemigen volt magánál.
– Ilona asszony! – állt meg előtte.
– Igen, atyám?
– Kérem, ne álljon föl! – s a nő szép lassan visszaereszkedett, majd a férfi leült mellé.
– Hogy van? Szenved nagyon?
– Már nem. Egy perccel ezelőtt bevégeztetett.
Ilona kétségbeesett, könnyel teli szemekkel nézett rá. Karikák voltak a szeme alatt a napok, hetek, vagy hónapok óta tartó kevés alvástól.
– Higgye el, jó helyre került! Ezt garantálni tudom magának! Az utolsó pillanataiban is önért aggódott. Igazán szerette magát! Úgy, ahogy nagyon kevesen szeretnek.
– De hát már nem tudott beszélni, s kommunikálni!
– Velem tudott!
A nő összekulcsolta kezét és maga elé meredt megrogyott testtartással a folyosói széken.
– Mi lesz ezek után?
– Nyugalom és béke. Nyugalom és béke, Ilona! – ismételte el.
Késő nyári meleg nap volt és 1941. augusztus 4-én megérkezett Babits Mihály a Költők Panteonjába.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Megemlékezés
· Kategória: Regény
· Írta: Simon Gergely
· Jóváhagyta: Árki Zsuzsanna

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 20
Regisztrált: 3
Kereső robot: 24
Összes: 47
Jelenlévők:
 · GoldDrag
 · Kavics
 · PiaNista


Page generated in 0.0464 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz