Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Költők Panteonja 3. rész

, 275 olvasás, Simon Gergely , 1 hozzászólás

Megemlékezés

Karinthy Frigyes kísérőjének kiválasztása


Aranyló padlózat borította az Isteni kávéházat, sugárzóan fényes, mint amikor a tenger horizontján kikukucskál a Nap. A gondosan megmunkált faragásokkal és csillámkárpittal borított székek, a kecses, kerek asztalok, melyeknek színe ezüstös, akár a vén hold, fénysugár lábakon álltak. A boltíves mennyezeten, sok millió, s még annál is több zölden vibráló csillag táncolt, mint megannyi szentjánosbogár, amik sejtelmesen világítják meg az arra járó vándor útját. Ahány csillag, annyi lélek az égen, s ahány lélek, annyi csillag a mennyben. Néhány mégis oly ragyogó és tündöklő, kék mint a tinta, mély, mint egy álom, s kitűnik mint egy drágakő. A falak csak épp annyira áttetszőek, mint a novemberi tejköd a Duna fölött. Nem zárnak be, csak könnyű palástként borulnak a költőkre...
Enyhén zsibongó hangulat volt a kávéházban. Karcsú fénylények szorgoskodtak a vendégek körül. Az egyik asztalnál Vörösmarty, Petőfi, Arany és Kölcsey. Fényserlegükből rubintként ragyogott ki a vörösbor. Ők vidáman, nevetve kártyáztak. Egy smaragdzölden világító biliárdasztalnál Kosztolányi és Ady épp egy partit játszottak. Egy másik asztal mellett Vajda János, Tóth Árpád és Csokonay Vitéz Mihály egymásnak verseket olvastak. Idilli volt a harmónia. Ézsaiás egy röpke pillanatra ámulatba esve nézte az önfeledt társaságot. Majd hirtelen ráeszmélve feladatára, magasba emelte bal kezét, s hangosan így szólt:
- Uraim, kérem, figyeljenek rám! Az angyalok pedig legyenek szívesek abbahagyni egy pár perc erejéig a felszolgálást. Ahogy önök is egykoron átélték e perceket, úgy most egy újabb nagy költő érkezett utolsó órájához. Karinthy Frigyes. Sokan önök közül személyesen is ismerték, de akik nem voltak kortársai, azok is olvashatták idefönt műveit. Kérem szavazzanak. Karinthy Frigyes megkapta az Úr áldását, de mint szokás szerint, úgy most is szükségem van még az önök döntésére az átvezetés megkezdéséhez. Ki szavaz arra, hogy Karinthy Frigyes beléphessen a költők Pantheonjába és ezzel halhatatlan asztaltársukká legyen?
- Uraim, bízom becsületükben... - szólalt meg Kölcsey, s letette kártyáit az asztalra: Olvastam műveit, véleményem szerint köztünk a helye! Kinek van ellenvetése?
- Köztünk a helye! Válaszolták.
- Tisztelt költők, nehéz helyzetben vagyok. Frigyes nagyon különbözik sok mindenben Önöktől. Egy önként jelentkezőt kérnék, aki segít átkísérni őt utolsó óráján! Tinódi Lantos Sebestyén állt föl.
– Uraim, én is sokat olvastam műveit és úgy gondolom, hogy Kosztolányi Dezső állt hozzá a legközelebb, neki kéne menni.
- Egyetértek! - szólalt meg József Attila. Kosztolányi felállt, megigazította zakóját, csokornyakkendőjét, elmosolyodott és így szólt:
- Köszönöm a megtisztelő feladatot és hogy végre hasznossá tehetem magam. Már alig várom, hogy találkozzak barátommal. - Ézsaiás is elmosolyodott.
- Dezső, kérem, akkor tartson velem! - majd elindultak, s lassan eltűntek a tejködön át...


Karinthy Frigyes átvezetése


1938. augusztus 29. Siófok. Meleg, késő nyári nap volt, pont ebédidő. Frigyes az asztalnál ült és a családjával komótosan ebédelt. Gyümölcsleves, töltött csirke és túrós palacsinta. Mondhatjuk úgy, hogy a szokásos polgári ebéd volt a terítéken. Kellemes volt ilyenkor az idő a Balatonnál és mindig megfelelően kényelmes volt a Vitéz panzió. Frigyes feleségéhez, Arankához szólt:
– Drágám, ha egy pohár vizet töltenél nekem, megköszönném. Aranka felállt, megfogott egy poharat, aztán a vizeskancsót és enyhén kéjesen Frigyesre nézett majd elkezdte önteni a vizet. Mikor csordultig telt a pohár sem hagyta abba. A poharat és a kancsót Frigyes feje fölé emelte, majd leöntötte. Szépen lassan csorgott rá a víz. Az első pillanatban még fel sem fogta, hogy mi történt, majd hirtelen rárivallt:
- Aranka! Leöntöttél! Megbolondultál? Most aztán tényleg betelt a pohár! - s akkor a nő ismét kéjes mozdulattal újabb adag vizet locsolt rá.
- Aranka! Mért csinálod? - a nő már szinte euforikus, kissé hisztérikus arckifejezéssel még egy pohárral nyakon öntötte.
- Te bolond vagy, nem vagy normális! - Frigyes arrébb tolta az asztalt feleségével és a kancsóval együtt és rákiáltott:
- Ezt nem lehet kibírni! - a családtagok az asztalnál néma csendben ültek s nemigazán tudták hova tenni a történteket. Gyakoriak voltak a szóváltások de valahogy ez tényleg nem ide illett. Frigyes felállt, megkerülte az asztalt és a lépcső felé indult. Mindezt olyan hévvel, hogy a szobalányt is majdnem fellökte. Beviharzott a szobájába és magára csukta az ajtót. Vörösödni kezdett a feje. Dühös volt. Kiszolgáltatottság és düh volt, amit érzett. Föl alá járkált a szobában és a zsebéből előkapott zsebkendővel kezdte törölgetni az arcát és homlokát. Talán nem csak a düh volt az oka. Augusztus végén még igen meleg az idő, főleg így déltájban. De e kettő mindenféleképpen megviselte. Igazság szerint keveset aludt. Rejtő Jenővel beszélgette át az éjszakát. A költészetről, az írásról, a novellákról, a regényekről, s megannyi más dologról tudtak ők beszélgetni. Kölcsönösen tisztelték egymást. Volt bennük valami közös. Talán több közös is mint más költő- vagy írótársaikkal. Ahogy Rejtő morbid humorban Afrikába vitte el a főhőseit, úgy Karinthy ugyan ezzel, vagy legalábbis nagyon hasonló humorral látta önmagát és a világát. Rövid toporgás után leült az ágy végében található asztalhoz. Idegesen kutatott a papírjai között, valami megnyugvást, feloldozást keresett, de valahogy nem találta. Elfordította a széket az ablak felé, leült és elgondolkozott: - Igazság szerint hiba volt megnősülni másodjára. Nem kellett volna. Nem szabadott volna. Az íróknak nem szabad megnősülni. Van madár, ami nem bírja a kalitkát.
De mégis arra gondolt, hogy azért valami értelme volt. Ferenc fia. Benne sok mindent látott, ami ő maga volt. Egy igazi Karinthy. Összevissza jártak a gondolatok a fejében. Ideges volt, kiszolgáltatottnak és értelmetlennek érezte eddigi művészetét.
Kintről léptek hallatszottak, majd kopogás az ajtón.
- Frici bent vagy?
- Ki lehet már megint? Biztos valamelyik fiam jött. Talán Gábor. De nem megyek le. Nem megyek le ehhez a bolond nőhöz.
- Frici, én vagyok az, Jenő.
- Jenő? - kapta fel tekintetét és szép lassan, kissé bizonytalanul, mintha ő sem hinne a fülének, odament az ajtóhoz. Elfordította a kulcsot és nyikorogva húzta maga felé.
- Azt mondtad hazamész Pestre.
- Igen, de olyan jót beszélgettünk tegnap este, így gondoltam maradhatnék még egy napot.
- Jencikém, ne haragudj, nincs most kedvem beszélgetni. A feleségem már megint...
- Engedj be egy kicsit barátom. Talán tudok neked valami újat mondani.
- Gyere be, persze gyere be, de nem tudlak semmivel megkínálni. Én hozzájuk le nem megyek!
- Nem enni és inni jöttem hozzád és nem is maradok túl sokat. Sőt! Meglepetésem van számodra.
- Meglepetés? No gyere! Ne itt az ajtóban! - s becsukta maguk mögött.
- Gyere, ülj le ide a székre... Nekem jó az ágyon...
- Szóval ott tartottam... - foglalt helyet Rejtő Jenő a széken, - hogy nem maradok sokáig. Bár ha teljesen pontos akarok lenni, akkor nem maradunk sokáig.
- Nem maradunk sokáig? Nem szándékozom elmenni, bár a franc se tudja. Talán jobb lenne, ha hazahúznék innen, vissza a városba.
- Mi nem Pestre megyünk.
- Jenci, idáig szinte biztos voltam benne, hogy a stockholmi műtétem óta én vagyok hülye, de úgy látom neked is el kéne utazni Svédországba.
- Frigyes, én nem Rejtő Jenő vagyok.
- Te tényleg meghülyültél! Valószínűleg a meleg teszi barátom. Vagy kevesebbet kéne abból az abszintból, kevesebbet drága kolléga... - mosolygott gúnyosan összeráncolt homlokkal Frigyes.
- Igazság szerint nem is tudom hol kezdjem... - lazította meg Rejtő nyakkendőjét s idegesen babrálta az asztalon a kalapját. - Nem tudom, hogy mondjam el neked. Szóval én nem Rejtő Jenő vagyok...
- Most már nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen poént akarsz ebből kihozni.
- Frigyes, ebben nincs semmi vicc. Az Úr küldött érted.
- Na melyik úr? A földesúr? Hát ebben az országban van egy-két úr!
- Az Egy Igaz Úr.
- Hát ez még mindig egy kicsit tág fogalom, Jencikém! Lassan építed a poént.
- Az Egy Isten küldött és én nem Rejtő Jenő vagyok, hanem Ézsaiás.
- Szép! Beszéltél már erről orvossal? Ez már beteges, vagy tényleg csak nagyon rosszul építed a poént.
- Tudod azért jelentem meg Rejtő Jenő alakjában, mert idegenként lehet szóba sem állnál velem. Persze előbb-utóbb biztos, de talán nehezebben menne. Így Rejtő alakjában jobban elfogadsz, így talán könnyebb.
- Jenci! Lent az a bolond asszony, te meg jössz ezzel az agyalágyult abszintos hülyeséggel... Inkább lefeküdnék kicsit. Hasogat a fejem.
- Jól van Frigyes, ha nem megy másként... kérlek szépen ne ijedj meg...
- Nem ijedek meg, megígérem neked!
- Megígéred? - Rejtő felállt és egy vízszintes mozdulatot tett a kezével. Abban a pillanatban egy ősz, csuklyás középkorú szerzetes állt előtte.
- Mi a fene? - ugrott fel az ágyáról meghátrálva. - Mi ez itt? Mi történik itt? Mit akar?
Ki maga? Uram Isten!
- Mondtam neked Frigyes, hogy ne ijedj meg! Azért küldött, hogy a Nagy Magyar költők közé vigyelek.
- Köszönöm, nekem jó itt is!
- Frigyes! Nem érted továbbra sem... - s barátian rárakta Karinthy vállára a kezét.
- Nincs választásod. Ez a halálod órája.
- Hogy mi...? - az a meleg izzadás, amit idáig érzett, jéghideg verítékké változott az arcán. Újból a zsebkendőért nyúlt, megtörölte homlokát és lehuppant a székre.
- Hogy érted, hogy a halálom órája?
- Frigyes, bevégeztetett. De neked nem egyszerű halálod lesz! Te nem meghalsz, hanem egy nagy, tiszteletreméltó társaság tagja leszel. Az Úr követe. Kiváltságos feladat ez.
- Nem tudom... nem tudom ki vagy..., hogy hallucinálok-e, azt sem tudom bevettem-e a gyógyszereimet, nem tudom..., kéne szólni...
- Nyugodj meg Frigyes, semmi baj sincs! Én be sem léptem ebbe a szobába. Fizikai valómban semmiképpen sem. Csak te látsz engem és te hallasz.
- Én most sem értem ezt az egészet, hogy mi van az elmémmel, nem tudom, hogy ebből mi az igaz. Álmodom talán?
„ Mert álom a bűn és álom a jóság, de minden álomnál több a valóság”, - Frigyes.
- Akár lehetek az elmédben is. Egyébként hozzáteszem, hogy nem olyan régen József Attila is feltette ezt a kérdést...
- Az a József gyerek, az egy kicsit hülye volt, nem?
- Igen, egy kicsit hülye volt. Mégis mindig úgy éreztem, hogy istenverte zseni a kölök. De valahogyan olyan elvont... Igen, kicsit hülye, de pont olyan hülye, mint te vagy.
- Köszönöm szépen...!
- Frigyes, értsd meg, ez az utolsó óra. Szeretném ha értékelnénk az életedet s úgy mennél el, hogy érezd az értelmét. Egy prominens vendéget hívtam magammal. Talán sejted, ki az. Talán jobban meg tud nyugtatni, mint én. Kosztolányi Dezsőt.
Abban a pillanatban fényesség támadt az ajtóban s mint egy függöny mögül, csokornyakkendőjében Kosztolányi Dezső lépett elő.
- Szevasz Frici! Hát úgy látom, barátom, neked is elfogyott a zöld tinta!
- Hát... úgy látszik, Dezső. Rosszabb is lehetett volna. A halálnál is van lejjebb.
- Na ez érdekel drága barátom! Mi lehet rosszabb a halálnál? Mégis mire gondolsz?
- Hát... mondjuk Babits. Babits rosszabb a halálnál.
- Hm, nézőpont kérdése. Kedves barátom, te már nem változol. Lehet, hogy ő rosszabb, de most, ahogy rád nézek...
- Dezső! Lehet, hogy te még Babitsot is lekörözöd?
Kosztolányi hirtelen komolysággal félbeszakította az ércelődést:
- Frici most már elég. Lassan indulnunk kell.
- Értsd meg Dezsőkém, nem mehetek! Maradnom kell!
Kosztolányi érdeklődő tekintettel, felhúzott szemöldökkel az asztal szélére ült s két kezét összekulcsolta.
- Miért kéne maradnod?
- Itt van Gábor, nagyon gyenge az a gyerek. Féltem. Nem hagyhatom itt. Nem tudom mi lesz vele. Érzékeny az egész világra. És hát ott van Ferenc. Tehetséges nagyon. Még egy kicsit kéne vele foglalkozni, belőle többet is ki lehetne hozni.
Ézsaiás felállt az ágyról és botjára támaszkodott.
- Frigyes! Ferenc tehetséges ember. Sikerre van kárhoztatva. Nélküled is sikeres lesz majd. Gábor meg gyenge. Ha 500 évig élnél, akkor is gyenge maradna. Nincs mit tenni. Saját elméjének rabja már most is, s később még inkább az lesz.
- Te tudod mi lesz vele?
- Tudom! Több elmeszanatóriumi kezelés után magába zárkózva, a világtól visszavonulva fog meghalni a 70-es években. Egy örök tehetség, aki leginkább arról lesz híres, hogy a te fiad volt. Néhány próbálkozás, de műveket nem hagy hátra. - Karinthy elszörnyedve nézett rá.
- Többet érdemel ennél a fiam!
- Neki ennyi jutott, Frigyes. Sokaknak még ennyi sem.
- És Ferenc? Ferenccel mi lesz? - kérdezte idegesen felpattanva, enyhén dadogva.
- De... de ugye... ugye Ferenc rendben lesz?
- Ferenc rendben lesz. Sikeres lesz és minden díjat meg fog kapni amit csak megkaphat Magyarországon. És tényleg elismerik. De valamit tudnod kell. Karinthy Frigyesből csak egy van. Te tényleg a legnagyobb vagy. A legnagyobb Karinthy! Nem érhet fel hozzád egy fiad sem, akárhány is lenne.
- De hát soha nem becsültek semmire! Te pontosan tudod Dezső, hogy soha nem becsültek semmire. Mindig csak kiröhögtek, Adyval az élen. Dezső, te azért jöttél, hogy engem oda elcsábíts. Adyval egy társaságban üljek? De ki a franc akar vele egy társaságban ülni?
- Képzeld Frici! Egészen jó fej lett.
- Hát nem tudom milyen világnak kell lenni, hogy ő jó fej legyen.
- Te, képzeld... - kulcsolta össze karját Kosztolányi - egészen jó fej ha mondom! Hidd el! Nagyon jókat beszélgetünk és éppen tegnap sikerült bebizonyítanom neki, hogy tényleg nem tudott magyarul. Ő pedig nekem bizonyította be, hogy én túlságosan is tudtam. Ennyire meg már nem szabad! Ezen aztán jót nevettünk. De hidd el, most már, hogy odafönt van és nem iszik... vagyis iszik. Iszik ugyan, de nincs rá rossz hatással, egészen elviselhető. Már-már barátok vagyunk.
- Nem hiszem el! Te meg Ady?
- Ne légy elfogult! Higgy nekem!
- Higgyek neked... persze – motyogta halkan orra alatt Karinthy, majd újra kérdezősködni kezdett. - Kik vannak még ott?
- Húúú, sokan... Mindenki, aki számított, mióta a magyar költészet létezik. Például Arany, Petőfi...
Kosztolányit hirtelen félbeszakította Karinthy.
- Na, megkerült ő is?
- Igen, megkerült a végére. Pedig egy időben azt hittem, eltűnt, mint Kossuth a ködben.
- Mindenki megkerül egyszer. Hát és még ki van ott?
- Képzeld, ott van Tóth Árpád is.
- Dezső, a másvilág nincs rád jó hatással! Nem elég, hogy meghaltál, notórius hazudozóvá váltál!
- Hazudni? Én? Miben? - kérdezett vissza értetlenkedve Kosztolányi.
- Azt mondtad, csak a legnagyobbak kerülhetnek oda, erre jössz nekem Tóthtal... Ugyanazokat a hullaszagú verseket írja? Érzelemtől ömlengő gelj verseket?
- Igen, ugyanazokat írja, de egészen jókat vitatkozunk róla. Nem volt ám rossz a pali! Hidd el Frigyes nem volt rossz. Mi voltunk akkoriban túlságosan elfogultak. Ott van idő megismerni egymást és elfogadni a másik költészetét.
- Amikor először megjelentetek, a haláltól féltem, de most már a Mennyországtól jobban félek... - vágta oda cinikusan - Na, mesélj valami jót is, ki van még ott?
- Hát például Juhász Gyula.
- Te most szórakozol velem
- Örülök, hogy észrevetted, Frici... Gratulálok, ezek szerint az agyműtét még, ha félig is de sikeres volt. - Majd szarkasztikusan, és Karinthy számára is jól hallhatóan súgta oda Ézsaiásnak:
- Legalábbis a kisebbik fele... De komolyra fordítva a szót te is tudod, hogy Juhász tehetséges volt.
- Igen, csak a végén már mindent el kellett előle zárni, mert egy borotvaecsettel is öngyilkos akart lenni!
- Borotvaecset? De hát olyan szakállas volt, szerintem nem is volt neki olyanja.
- Hát ez elég lassan esett le, Dezsőkém... Odaát te is átestél volna egy agyműtéten?
- Jól van Frici... egyezzünk ki egy x-ben. Egyébként Juhászról meg annyit, hogy tényleg egy kicsit nehéz természet volt.
- Nehéz természet? Tiszta hülye volt ő is meg a tanítványa is...
- Frici! Ne keress mindenkiben hibát! Legyél már egy kicsit vidámabb! Tudod...! -s mosolytól kicsit eltorzult arccal odalépett Karinthyhoz, aki még mindig az ágyon ült összekulcsolt karral. Lehajolt hozzá, s homlokát a homlokához rakta...
- Ma van a „kivégzésed napja”! - Karinthy felemelte kezét s rárakta Kosztolányi tarkójára.
- Hogy felejthettem el? Az egyik nap olyan, mint a másik!
- Drága barátaim! Indulnunk kell! - szólalt meg Ézsaiás és előrelépett.
- Rossz lesz? - kérdezett vissza Karinthy.
- Most legszívesebben azt mondanám neked, nyugi... Nem fogsz belehalni.... Pedig de! Próbálta oldani Karinthy feszültségét Kosztolányi.
- Fergeteges poén, Dezső... De most komolyan, szerinted feküdjek le ide az ágyra? Szerinted úgy legyen?
Hát..., végül is te döntsd el. - felelte Kosztolányi.
- Szólni kellene a szakácsnak... - kezdett el izgatottan járkálni Karinthy a szobában.
- A szakácsnak? - húzta fel kissé értetlenül a szemöldökét Kosztolányi és összenézett a Prófétával.
- Igen. Estére rántott karajt kértünk, hogy az legyen.
- Rántott karajt... és most ez annyira fontos? Már úgy sem leszel itt...
- Szólni kéne, hogy mégis inkább borsos tokányt csináljon...
- Frigyes, ne őrülj már meg! Ezen a vacsorán már nem leszel itt! Halott leszel!
Nem mindegy, hogy mit esznek?
- Nem! Azt akarom, hogy ez az este mindenkinek emlékezetes legyen. A borsos tokányt rajtam kívül senki sem szereti. Az én kedvemért meg most megcsinálják. Mert persze lesz egy kis lelkiismeret-furdalás. A feleségem is azt mondja, hogy had egyen borsos tokányt, és képzeld el mire följönnek már halott vagyok. Majd este ott ülnek, és a szakács eléjük rakja a borsos tokányt, és szembesülnek az utolsó bosszúmmal. Én már nem vagyok, csak a borsos tokány.
- Frigyes! Istenem! - fogta meg két kézzel homlokát Kosztolányi... - Ézsaiás, vigyél vissza! Elfáradtam!
- Szóval akkor ne kérjek borsos tokányt?
- Frigyes! Kérjél borsos tokányt, de aztán nagyon szépen kérlek, haljál már meg!
- Jól van na! Egy pillanat! 2 perc és már jövök is meghalni! - Karinthy odament az ajtóhoz, kinyitotta és kiszólt:
- Hallman asszony! Hallman asszony itt van?
- Itt vagyok Frigyes, parancsoljon!
- Nem lehetne inkább borsos tokány vacsorára?
- Jaj... művész úr, tudja, hogy a felesége nem szereti!
- Kérem kérdezze meg nem lehetne-e borsos tokány!
- Igenis. Várjon egy pillanatot. - s már kérdezte is: - Aranka. Aranka drága! A művész úr kérdezi, hogy nem lehetne-e vacsorára borsos tokány?
- Hát ha azt szeretne, hát csináljon azt. Legyen borsos tokány.
- Művész úr! Beleegyezett! Az lesz a vacsora!
- Köszönöm Hallman asszony! - s Karinthy pimasz mosollyal visszacsukta az ajtót.
- Igen! - nézett Kosztolányira és Ézsaiásra. -Innen látszik, hogy van Isten!
- Szíveskednél most már meghalni. Nem te vagy az egyetlen költő, akinek meg kell halni! Ne húzd már tovább az időt!
- Jól van na! Életemben is mindig sürgettek. A halálomban sem kapok még 2 percet? Szóval Dezső, ezt még vitassuk meg. Arra gondoltam, hogy lefekszem ide az ágy elé és úgy rakom a lábamat, a kezemet, mintha csak elestem volna. Szerinted nem túl színpadias?
- Frigyes! Nem színpadias, de legyél már szíves bevégezni.
- Jól van na! Mindjárt indulhatunk! - s lefeküdt az ágy elé, mintha csak összeesett volna. Ézsaiás fölé hajolt:
- Művész úr, él még?
- Még élek, ne sürgessen! Koncentrálnom kell. Szóval; nem tudom hogyan szokott csinálni az agyvérzés, de jöhet. Kérem tisztelettel agyvérzés rendelve! A viszont látásra Urak!
Majd abban a pillanatban mind a ketten eltűntek. Karinthy hirtelen föleszmélt, felemelte a fejét egy pillanatra és elgondolkozott.
- Jézusom, ezt az egészet csak hallucináltam? S mi van, ha ez nem is igaz? Akkor este majd én is ehetem a borsos tokányt, pedig a cipőmbe sem kellene. - Majd elcsendesedett:

"Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek. "


És hirtelen a fejébe hasított a fájdalom, mint egy migrénes görcs és rettenetes zsibbadás járta át a testét. Feje hátracsuklott a földre, szeme könnyel telt meg, utoljára vett egy mély lélegzetet s utazni kezdett. Látta az életét. Az ebédtől a tegnap esti beszélgetésen át Rejtő Jenővel az első feleségéig, Etelig. Látta a fiai születését, ahogy fogja kezében Ferencet és Gábort. Az első találkozást Kosztolányival, az első megjelent művét, az érettségit, a gyerekkorát. Szép lassan pörögtek az évek és egyre fiatalabb lett.
Már csecsemőnek látta magát, mikor fény gyúlt az út végén, ismét híres, meglett, beteg ember lett. Belépett a fényességbe. 1938. augusztus 29. megérkezett Karinthy Frigyes a Költők Panteonjába.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Megemlékezés
· Kategória: Regény
· Írta: Simon Gergely
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 13
Regisztrált: 3
Kereső robot: 12
Összes: 28
Jelenlévők:
 · Destiny
 · GoldDrag
 · Wasicu


Page generated in 0.0286 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz