Itt vagyunk
újra együtt
mi régi diákok,
köszöntsük egymást
és ne szégyelljük
a virágot.
Hosszú
évek teltek,
fénytelen arcotok
sokszor visszajár,
megfakult hangotok
emlékeimben muzsikál.
Úgy vagytok bennem
elmormolt imaként,
tanárokkal együtt
füzéres rózsaként,
sötétlő templomzug:
leszálló alkonyt
ünnepre szépítő
vidám képzelet,
amely színesre festi
az emlékképeket.
Kérdezem:
ti tanárok
most hogyan
látjátok,
és ti diákok
ezt akartátok?
Tanultuk
az embert,
munkában kiművelt,
testét arányozó
szelíd állatot,
az embert,
ki felemelte fejét,
ki bejárja
az eget, de
halálra gyötri
a lába alatt a földet,
ki önmagának
lett farkasa,
mert bezárta szívét,
és várja, hogy
lehajtsa fejét
vérszín, hűs vánkosra.
Én készültem:
mára már tudom,
kegyes e hazugság,
kicsit tán ítélkezem,
pedig nem én
vagyok a bírátok,
nézzétek el nekem,
én hiszek bennetek,
hamisat hirdető
igaz emberek,
értetek is kulcsolom
imára a kezem.
Látjátok,
tudom a leckét,
habár az élet
megkavart,
mert drága tanítóim,
a ti tanítástok
valahol megakadt,
azt mégis csak
tőletek tudom,
hogy az ember
a Földre
azért érkezett, hogy
megbánja bűnét
és azt,
hogy vétkezett,
munkálkodik rajta,
hogy a szívében lakó
önmaga legyen,
ehhez az úthoz érve
rajthoz állt,
s várja a beérkezettek
biztató szavát.