Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Summoners – Az idézők (1. fejezet)

, 180 olvasás, Airy Tiro , 0 hozzászólás

Fantasy

1. ábra: Az első kör (Lia)

Kések. Nem elég, hogy ma kezdődik a tavaszi szemeszter, de már rögtön az első előadás feléről lemaradtam.
Végigfutok a kampuszon, be az egyetem épületébe. Az aulában rengeteg diák nyüzsög, olvasgat, mintha mindegyikőjük csak úgy betévedt volna melegedni. Bevágok az egyik sarkon, el a liftek előtt. Végigrohanok a “C” épületen, majd át a “B” épületbe, ahol felvágtázok az első lépcsősoron.
B203 – mantrázom magamban a termet, ahol az órámat tartják. A “B” épületrész második emeletére érve lassítok, és mély levegőt veszek párszor, és kifújom. Próbálom normalizálni a vérnyomásomat. Hideg tenyeremmel megérintem az arcomat, ami szinte lüktet. Besétálok a folyosóra, és megkeresem a 203-as termet. Ahogy benyitok, látom, hogy tömve van az egész. Semmi gond, néhány alkalom még, és jóformán senki sem lesz ezen az órán.
Egy üres teremből csenek egy széket, és sűrű elnézéskérés közepette a fal mellett húzom meg magam.
Szociológia – vésem fel a füzetem elejére, majd az első oldalra odabiggyesztem a dátumot (2015. 02. 02.). Hétfő van, odakint pedig kutya hideg. Olyan, mintha Hollywood megrendelt volna ide egy fehér tájat, de csak mérsékelten sikerülne teljesíteni – vékony rétegben marad csak meg a fehér takaró. Bezzeg karácsonykor elkerülte az egész országot, most pedig tessék...
Leírom a tábláról, amit a tanár úr felpingált: a nevét, a szerverhez tartozó bejelentkező nevét a hozzá tartozó jelszóval, a fogadási idejét és helyét, illetve az elérhetőségeit.
Arról tart előadást, milyen a számonkérés, és hogy körülbelül milyen tananyag várható az évben. Megtudjuk, honnan szerezhető meg a teljes tematika, és az is lediktálásra kerül, melyik napokon marad el óra azért, mert előre láthatóan elmegy konferenciázni.
A teremben pusmogás indul el ennek az információnak a hatására. Kicsit sajnálom, hogy késtem, mert a barátaim a terem másik végében találtak helyet. Míg a tanár kivárja, hogy elüljön a sustorgás, addig felmérem, hátha találok még más szakokról ismerős arcokat. Egy srác az első sorban. Az őszi félévben Kutatás módszertan órán mindig eggyel feljebbi sorban ült, pont mögöttem, így az órák előtt elég sokat beszélgettünk vele. Kiderült, hogy egész aranyos, és hogy olyan könyveket szeret olvasni, mint amilyeneket én. Így adódott, hogy rengeteg közös témánk lett.
Anna és Betti a második sorban találtak helyet, közvetlenül az ablak mellett... így óra végén meg kellett várniuk, amíg az egész sor kiürült.
– Jó reggelt! – vigyorog Anna. – Meghalt az ébresztőd? – kérdi, nekem pedig gyorsan végigfutnak a reggel eseményei a fejemben... egészen onnan kezdve, hogy majdnem levágódtam az emeletes ágy tetejéről.
– Tudjátok, hogy megy ez. Aki a legközelebb lakik a sulihoz, az képtelen beérni időben – vonok vállat, és becsúsztatom a táskámba a füzetemet, mellé pedig a tollamat. Az egyetem mellett található a kollégium. A kettőt egymástól mindössze egy füves, park jellegű tér választja el egymástól. Ennek ellenére durván tíz perc alatt be lehet érni, akár még rohanás nélkül is. – Lemaradtam az elején valami érdekesről? – tudakolom, de Betti leint.
– Áh, semmi extra. Szerintem ezt a tárgyat hamar letudjuk. Kár, hogy csak vizsga van belőle – sóhajt fel. – Miért mindig a szabadon választható tárgyakkal szívatnak minket?
– Ez van, ezt kell szeretni – és elindulunk a következő terembe. Miután túlélünk egy matek előadást, majd egy gyakorlatot, amiket számvitel előadás követ, végre letudjuk a napunkat. Elég későre jár már az idő tekintve, hogy az utolsó óránk hét után fejeződött be. Ezt igazolja az is, hogy odakint már besötétedett. Alig bírtam magammal a számvitel előadáson, úgyhogy a figyelés helyett csak rajzolgattam. Először egy kört, majd belerajzoltam egy öt ágú csillagot egy ötszög átlóiból. Utána már csak a csillagokat dobáltam fel a füzetlapra. Amikor meguntam, pálcikaembereket raktam úgy, mintha éppen megmásznák a csillagokon keresztül az egész füzetemet.
Felüdülés volt, hogy elhagyhattuk a termet, és kikísértem a lányokat a buszmegállóba.
– Borzalmas ez a gólya lét. Rengeteg óránk lesz holnap is – veszi elő a mobilját Anna. – Ennyi felesleges tölteléktárgyat – és máris sorolni kezdi, mi vár ránk holnap. Azt még nem is tudják, hogy rám mi vár még este. Erre a gondolatra megérintem az aprócska, ceruza alakú fülbevalómat, mint aki azt ellenőrzi, hogy megvan-e még.
Kicsit sajnálom, hogy nem csinálunk valami közös programot, viszont mennem kell. Elindulok az ellenkező irányba. Elsétálok a könyvtár előtt, ami úgy fest, mint egy óvóhely, ahova az ember atomtámadás esetén is betérhet menedékért. Fémes redőny takarja az üvegeket, és takarja el az üvegfalak túloldalán levő berendezéseket, számítógépeket. Belül azért valamivel színesebb a bútorok miatt az egész, és a fémvackok nélkül sokkal melegebb, barátságosabb még akkor is, ha mindenfelé elénk kerül az ultramodernnek kikiáltott berendezés. Valójában két szintet teljesen ellepnek a számítógépek, a harmadik szinten dokumentumtár van és olvasó részleg, míg a negyediken médiaszobák – óriási hengerek, amikben mindenféle multimédiás kütyü található.
A körforgalomnál tovább haladok egyenesen, átvágva a kampuszhoz vezető úton, egyenesen el a bolt előtt, ahova a kollégisták előszeretettel járnak vásárolni, hogy ne kelljen kimenni a városba. Valójában ez csak egy kis expressz bolt, ami összenyomja az emberek igényszintjét, mivel eléggé szűkre szabott a kínálat.
Átmegyek a bolt felőli oldalra, és átvágok egy parkoló előtt, egészen az első járda melletti kerítésig. Határozott léptekkel indulok be az udvarba, ami egy irodaházhoz tartozó parkoló. Jellegzetessége, hogy a hátsó részében magasodik egy víztorony, amit az évek során nem mertek elbontani attól tartva, hogy sérül az irodaház. Aztán meg elfogyott rá a keret is, úgyhogy ezt itt hagyták. Régen fiatalok tucatjai jöttek ide dohányozni, inni, belőni magukat. Aztán a városvezetés annyit azért megtett, hogy berácsozta az alsó ablakokat, hogy ne lehessen bejutni. Még szerencse, hogy a második szinten levőkről nem gondoskodtak.
Némileg megkerülöm a víztornyot, hogy senki se lásson, és előveszem a mobilomat.
Itt vagyok. – küldöm el SMS-ben, mire a következő pillanatban lenyúlik elém egy létra. Felmászok, és átvetem magam a kitört ablak párkányán, máris azon ügyködve, hogy behúzzam magam után a feljáratot. Egyetlen gyertya ég a helyiség közepén, megvilágítva a poros betont, némi üvegszilánkot, és jó pár sörös dobozt, amik már ott heverhetnek egy ideje.
János persze azonnal odalép a másik oldalra, és segít. Alig tíz évvel idősebb nálam, és az unokatestvérem. Mikor a szüleim megtudták, hogy melyik városba szeretnék iskolába járni, azonnal körbekérdezték a rokonságot, ki tartózkodik abban a körzetben. A családunkban mindig is fontos volt a titok megőrzése, ezért családon belül adtuk tovább örökül a tudást. János már öt éve lakik Győrben, ezért is esett rá a választás, mikor felvettek az egyetemre. Mivel eléggé későn derült ki, hogy idézőnek születtem, ezért volt a nagy kapkodás, hogy amit lehet, azt apu tanítsa meg, de nem maradt ideje mindenre.
Egyébként Jani eléggé különc figura, amolyan művész. Egy építész mellett házak tervezésével foglalkozik. Amikor pedig éppen nem dolgozik, vagy grafitit fest valahol a városban, vagy egy ódon víztoronyban tanítja nekem, hogyan legyek idéző.
– No lám, megjött az ifjú padavan – mosolyodik el, amitől egész barátságossá válnak a vonásai. Kissé kerek arcú, ami kisfiúsnak hat, ha rövidre vágatja a haját. Most, hogy megnövesztette és lófarokba kötötte, inkább tűnik úgy, mint egy szakadt, vézna motoros. Ha ehhez hozzávesszük, hogy már megint bőrnadrágban és bőrmellényben feszít, talán nem is állunk olyan messze a valóságtól. Már csak a motor hiányzik alóla.
– Haladjunk – intem le unottan. Él-hal a Star Warsért. Csak azt nem értem, hogy egy olyan fickó, aki képes megidézni egy elementált, az hogy hihet olyan dolgokban, mint az Erő? Az idézés sokkal vagányabb dolog, és az legalább létezik.
– Akkor kezdjük ismét kérdezz-felelekkel! – vág bele. Két hónapja vagyok a városban. Ebből az első hónap elment azzal, hogy áthozták Pestről a cuccaimat, beadtunk egy kérelmet a kollégiumi elhelyezés miatt, elintéztük a diákigazolvánnyal kapcsolatos papírmunkát, és megvettük a szükséges felszerelést. Két hónapig voltam összezárva az unokatestvéremmel, amiből egyet arra vesztegettünk, hogy mindenféle szabályokról kezdett papolni, és jóformán semmi idézés nem volt a dologban.
– Első számú szabály?
– Sose fedd fel magad! Ne leplezd le az idézőket! – vágom rá robotikusan.
– Mi az elementálokkal kapcsolatos legfőbb szabály?
– Sose veszítsd el az irányító eszközt!
– Mire jó az irányító eszköz?
– Hozzákötöd az első idézéskor az elementálodat, és ha az eszköz nálad van, képes leszel irányításod alá vonni.
– Ezeket sose felejtsd el!
Ez az a mondat, amivel rendszerint lezárja a kérdezősködését. Most fogunk csak rátérni az igazi kihívásra.
– Megcsináltad a házidat? – lép a gyertyához, és valahonnan elővesz egy lapot.
– Azt hiszem, készen van a jelem – és előveszek én is egy papírost, amit átadok neki.
– Ennyi? Ezzel akarsz lényt idézni? Egy körbe rajzolt csillag, ami össze van kötögetve átlókkal?
– Miért kellene komplikált jel? Ha harcra kerülne a sor, gyorsan kell felrajzolni, nem? – ütközöm meg, és kikapom a lapot a kezéből.
– Ez olyan... fantáziátlan – von vállat. – Mindegy, kezdjük el! Az elméleti alapjaid talán még mindig megvannak. Most pedig következik a gyakorlat. Először is, szükséged lesz valamire, amire rajzolhatsz. Ne felejtsd el, hogy mindig legyen nálad dolog, amire rajzolhatsz! Miért kell ez?
– Mert ha nincs másod, csak a bőröd, és azon próbálsz meg idézni, akkor csúnya véged lesz, mert az elementál atomjaidra szed. Nyugi, megoldottam ezt a kérdést – odanyúlok a nyakamban ficegő bőrdarabhoz, aminek a végén egy félbetört ceruza lóg. Megfogom a ceruzát, és nemes egyszerűséggel lepattintom a medáltartóról. Elkezdem felfelé tolni a ceruza hegyét, mire a medáltartó felőli oldalán egy összetekert papíros kezd kikandikálni. Kihúzom, és kiterítem a tenyerembe.
– Nem az számít, hogy mekkora a kör, amiből idézel, hanem az, hogy legyen, és érj hozzá. Nemde? – mutatom fel a fehér lapot.
– Helyes holmi – nyugtázza, mire pillanatok alatt visszavarázsolom a nyakamba a különleges medált.
– Szóval, ezek után nincs más hátra, mint fogni egy íróeszközt, és megrajzolni a jeledet az idézéshez – emel a gyertya fénykörébe egy krétát.
– Nem gond – pöccintem meg az ujjammal a fülemben lógó, ceruza alakú fülbevalót. Az egész nem hosszabb, mint két ujjpercem. Csak hasonlít a ceruzákra, valójában egy tollbetét végében végződik. Szintén lekapcsolható róla a kapocs, amely a fülben tartja, de csak akkor van erre szükség, ha festékpatront kell cserélnem benne. Olyan festéket használtam hozzá, amilyent azokba a régi vágású patronos tollakba szoktak rakni. Ki mondta, hogy a nők kiegészítői nem lehetnek praktikusak?
Jani felrajzolja a gyertya fénykörén belül a saját jelét, majd a krétát átdobja nekem. Letérdelek a mocsokba, és határozott mozdulattal kört rajzolok. Kissé megtorpanok. Vajon jó választás lesz az a jel? Belerajzolok egy háromszöget, ami fölfele néz, majd egyet, ami lefele. Tökéletesen kiadja egy hatszögű csillag alakját. A szemben levő csúcsokat összekötöm egymással. Nem tudom, milyen elem elementálját fogom kapni, de ezzel még csak véletlenül sem utalgatok semmire. Legalábbis a jelem nem mutat elfogultságot egyik típus felé sem.
Kíváncsian várom, milyen alakot fog majd ölteni az első elementálom, és hogy egyáltalán föld, víz, tűz, vagy levegő lesz –e.
– Milyen tárgyhoz kötnéd hozzá? – pillant rám Jani, mire előveszek egy új ceruza nagyságú, ám legalább kétszer olyan vastag fémhengert. – Ez meg mi? – és olyan képet vág, mint aki azt hiszi, megzakkantam.
– Ez, kérlek, egy apró méretű vipera modell – magyarázom, és felállok. – Először arra gondoltam, hogy elég, ha kipattintom a helyéről suhintással, mint a viperákat szokták. Aztán végül mégis rugósra csináltam meg. Ha megnyomom ezt a gombot – demonstrálom – akkor szétpattan.
Ahogy megnyomom a henger közepén levő, alig látható pöcköt, azonnal mindkét irányba szétnyílik a fémrúd, megnövelve ezzel a hosszát.
– Azta! Tisztára, mint Darth Maul fénykardja, csak ez nem izzik vörösen – képed el. – Honnan tudsz te ilyeneket csinálni?
– Ha sokat kézműveskedik az ember, megtanul ezt-azt – térdeplek vissza, és egyetlen gombnyomásra visszaugrik a henger két vége. – Mi a következő lépés?
Elővesz egy aprócska szütyőt, benne egy hüvelykujjnyi méretű, szürke, lapos kaviccsal.
– Első alkalommal a tárgyra kell pingálnod a jeledet. Ne aggódj, ugyanúgy eltűnik róla, mint minden kör, amiből idézést hajtasz végre – magyarázza.
– Hm, és ha csak a tárgy van nálunk, amikor idéznünk kell, arra miért nem rajzolhatunk? – teszem fel a kérdést, ami ezidáig még sosem jutott eszembe.
– Azért nem, mert az elementál kötődik hozzá. Ha rárajzolnád a jeled, és úgy próbálnád megidézni, az a lény felszabadítását jelentené. Összezavarnád vele, és megszűnne a kapcsolat, ami hozzá köti. Soha ne csinálj olyant, hogy egy felvértezett tárgyra még egyszer rárajzolod a jeled! A tárgyad tesz sebezhetővé. Ha elveszik tőled, mialatt itt van az elementálod, kicsúszik az irányításod alól, és akár ellened is fordulhat. A köteléket csak úgy oldhatja fel, ha meghalsz, vagy ha vagy annyira bolond, hogy újra rányomod a jeled a tárgyra. Ezért ne mutasd meg senkinek a jeled! Visszaélhetnek vele.
– Ezt tudom – biccentek. Előveszek egy filcet a táskámból, és felrajzolom a jelemet a henger oldalára úgy, hogy a másik felét nyugodtan megfoghassam anélkül, hogy letörölhetném. – Ez kész. Most?
– Elkezdünk idézni. Megmarkolod a tárgyat – szorít rá a kavicsra. – Megérinted a kört – nyomja a tenyerét a krétarajzra. – Elkezdesz arra koncentrálni, hogy lényt idézel. Elsőre nehéz, mert nem tudod, melyik elem húz hozzád. Nekem víz elementálom van, így könnyű elképzelnem az alakját. Legyen mondjuk vízcsepp – lehunyja a szemét, mire felizzik a kör, és elkezd összeszűkülni, mígnem a fénynyalábok közül előtűnik egy körülbelül harminc centiméter magas vízcsepp, két szemmel, és egy eléggé dühös ábrázatúvá varázsoló szájjal. – Üdv, Csöppi! – vigyorog rá, és észreveszem, hogy a túlméretezett vízcsepp alatt nyoma sincs már a körnek. – Ez itt Lia – mutat be az elementálnak.
– Örvendek – mosolygok rá. – Szóval, mi a teendőm? – pillantok fel Jánosra, mire a következő pillanatban egy jó adag vizet kap az arcába.
– Elég! Csöppi! – szól az elementálra, aki szó szerint arcon köpi, teljesen eláztatva Janit. Elég mulatságos a látvány, ahogy hátrébb ugrik, és úgy kucorog, mint egy fürdést kerülni kívánó ázott kutya. Haja a képébe lóg, ruhája pedig a testéhez tapad, miközben mindenéből folyik a víz.
– Szóval képzeljem el az alakját? – kérdem két levegővétel között, de tisztában vagyok vele, hogy képtelen lennék koncentrálni.
– Csöppi, tűnj el! – parancsol rá dühösen az elementálra, aki kissé sértődött ábrázattal hirtelen semmivé foszlik. Jani kezében felizzik utoljára a kő, és ahogy kialszik a fény, ismét már csak a gyertya lángja világítja meg a körömet. Mielőtt teljesen csonkig égne, gyorsan kicseréli, és addig én is összeszedem magam.
– Tehát képzeljem el az alakját az elementálnak, és szólítsam? – kérdem a tisztázás kedvéért.
– Nem – tapasztja le a gyertyát a padlóra. – Sorba fogunk menni az elemeken. Először képzelj el vizet valamilyen formában, és próbáld megidézni! Ha nem megy, majd próbálkozunk mással.
– Oké – biccentek, és lehunyom a szemem, ahogy tőle láttam. Balommal a pálcát markolom, jobbommal pedig megérintem a jelemet. Elképzelem, ahogy az ujjaim alatt manifesztálódik a körből egy vízcsepp. Képzelek neki két szemet, szájat, egy kis pisze orrot, lábakat és kezeket. A vízcsepp máris inkább emberi alakot ölt.
Ujjaim alatt a kör felhevül, és úgy kapom el róla, mintha egy bekapcsolt rezsóhoz értem volna hozzá. Felszisszenek, és kiejtem a kezemből a pálcát, ami akkorát koppan a csendben, hogy megijedek a hangjától.
– Nagyon megégtél? – telepszik mellém Jani, és fogalmam sincs honnan szerezte, de jeget nyom a kezembe. Kellemes a hűvössége, de hamar olvadni kezd, és a nadrágomra csöpög.
– Mit rontottam el? – kérdem egy mély levegő után, mikor végre sikerül megzaboláznom a szívemet, hogy ne akarjon kitépődni a mellkasomból.
– Csupán annyit, hogy nem a víz az az elem, ami a fő lesz – von vállat. – Megesik az ilyen. Azért gondoltam, hogy ezzel kezdjünk, mert a család zöme víz típusú. A következő a föld lesz – közli. – Hátha a család másik ágára ütöttél – teszi hozzá. Pontosan tudom, melyik ágára céloz... nagyapáékra.
Nagyapámékkal nemigazán tartjuk a kapcsolatot. Maradjunk annyiban, ha az ember családjában többen is képesek idézésre, akkor egy kellemes családi ebéd hamarabb fordul hatalmi harcba, mint békés beszélgetésbe. A föld típusoknál jellemző a határozottság, és ez nagyapára tökéletesen igaz. Az ő véleménye sérthetetlen, és ha valami mégsem úgy történik, ahogy ő akarja, akkor... a végén úgy fog történni.
– Ezt viszont már csak holnap tudod meg – nyom még egy kis jeget a kezembe. – Jobb?
– Aham.
– Azt hiszem, mára ennyi a tanulásból bőven elég.
– Igen, én is azt hiszem.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Regény
· Írta: Airy Tiro
· Jóváhagyta: Árki Zsuzsanna

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 332
Regisztrált: 1
Kereső robot: 28
Összes: 361
Jelenlévők:
 · Déness


Page generated in 0.2505 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz