Napról napra változom,
s akár a csendet, úgy a morajló zajt is átkozom.
Néha falakat húzok s eltaszítok vele, minden zavaró dolgot.
Néha meg lebontom a falakat,
és nevetve keresem a romok között a ki nem mondott szavakat.
Tudom jól, egy-két tettem gyermeteg,
de felnőni akkor sem akarok, ha kinevetnek az emberek.
Had maradjak a felnőtt testemben is örök gyermek
s ha bántó szavak repkednek majd felém,
akkor is megvan bennem az, mivel nevetve kerekedek majd ő felé.
Csak egy naiv ember volnék? Csak egy örök álmodozó?
És akkor mi van, ha nem csak a szürkeségbe nyújtózkodom?
Mi van akkor, ha nem mások árnyékát akarom karolgatni?
Sokkal inkább a boldogságot a szeretteim karjaiban elringatni?
hisz a szeretetet s bizalmat nem okítani kellene csak szívből átadni!
Azt mondtam napról napra változom,
igazat mondtam, s a rossz oldalam se bujtatom.
Megváltoztam igen a tegnaphoz vagy a múltévhez képest,
van akinek tetszik s van akinek egy kézfogásra se telik,
De ami örök, ahogy a szívem napról napra a szeretettel megtelik,
A Családomért! kikért harcolok az utolsó csepp véremig!
Kikért meghalna a gyermek a felnőtté vált testben,
kikért a kard lenne ecsetem, s az égbolt a vásznam
s az ellenük vétkezők lelkét, egy-egy fényét vesztet csillagba zárom,
S majd a pokol tornácán érkezésük nagy mosollyal várom...