Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Èden keresès 2. rèsz

, 291 olvasás, Daniev , 0 hozzászólás

Ezerszín

Nem volt más ötletünk, hogy megtaláljuk Dórát. Bár nem hittünk abban, hogy Zsoltika orvos ismerőse fog tudni segíteni nekünk, de végül úgy döntöttünk, hogy megnézzük. Amúgy is a közelben lakott az állítólagos doki, így elindultunk felé. Dávid és én már részegek voltunk, még otthon nálam betankoltunk, Laci józan volt, mivel ő nem rég végzett a pékségben, de nagyon akart valamit inni, így a háromezer forint feléből vettünk egy üveg Royal vodkát meg egy üveg Fantát. Tisztára, mint tizenéves korunkban, sétáltunk az utcán és vedeltünk. De négy embernek egy üveg vodka egy hűvös szeptemberi estén nem elég, a tudat alattink többre vágyott, csak akkor még nem tudtuk, hogy mire.
– Honnan ismered az orvost? – kérdezte a Dávid, miközben a hatvanhatos lépcsőházhoz gyalogoltunk.
– Facebookon kezdtünk el dumálni, ő is bírja nagyon a történelmi dolgokat – mesélte, miközben megtaláltuk a keresett lépcsőházat, és beütötte a kapukódot.
– Ilyen jóban vagytok? – kérdeztem tőle.
– Persze, meg kényelmesebb.
Kényelmesebb? Ez a kérdés járt a vodkától terített agyamban, miközben gyalogoltunk a második emeletre. Zsoltika úgy ment az ajtóhoz, mintha otthon lenne, és lendületesen be is csengetett rajta. Jó pár percet várakoztunk, mire meghallottuk a zár nyílásának kattanását. Legalább öt zár nyílt ki de az ajtó még mindig nem tárult ki előttünk. Zsoltika odahajolt a bejárathoz és így szólt:
– A Tenger csendes. Minden a legnagyobb rendben.
– Jelszó? – Mindhárman furcsán néztük Zsoltikát.
– Biztonsági dolgok – adta magyarázatul.
Előbújt mögüle egy nyolcvan éves, alacsony, jól szituált bácsika, akiről halvány fényben is erősen látszott, hogy katonai múlttal rendelkezik.
– Helló, professzor! – Kezet fogott az idős úr Zsoltikával, majd bemutatott minket a barátjának.
– Szólítsatok csak professzornak – mondta a köntösben levő bácsi.
Az idős férfi, aki vadidegen, részeg huszonéveseket fogadott este a lakásán, beinvitált minket a nappaliba, ahol elkezdett mesét tartani. Elmondta, hogy jelen volt a vietnami háborúban, mint orvos. Elmesélte a professzor, hogy mennyi különböző gyógyszert adtak a katonáknak a háború ideje alatt.
– Eleinte úgy gondoltuk, elég a Pervitin, ami eleinte jól működött, de aztán valami ütősebb kellett. És akkor eszembe jutott a D-IX drog, amit második világháborúban nyomtak a németek, és akár száz kilométert is tudtak egy huzamra gyalogolni naponta. És akkor arra gondoltam, milyen nagyszerű lenne keverni a két készítményt. Bár feletteseim megtiltották nekem, hogy ilyet csináljak. – Ahogyan a professzor ült az antik székében, és megigazította szemüvegét, azon gondolkoztam, micsoda nagy elme ez az ember.
– És megcsinálta? – kérdezte Dávid.
– Persze, hogy megcsináltam, és életem legjobb döntése volt. – Arcán nosztalgikus mosoly jelent meg. – Bár az más kérdés, hogy utána leültettek, de akkor is megérte.
– Miért, Professzor? – Laci teljesen a történet hatása alá került, úgy ült, és nézte a bácsit, mintha maga a megváltó ült volna vele szemben.
– Minden idők legjobb kábítószerét találtam fel, minden benne van, amire egy igazi drogfogyasztónak szüksége van.
Mind a négyen kíváncsiak voltunk, milyen a professzor cucca, bár én nem igazán hittem neki. Dávid félig-meddig elhitte, de őt jobban érdekelte Dóra felkutatása, de a két drogos cimbi az teljesen oda volt. Zsoltika már elég régóta beszélgetett a Proffal, de még ő se próbálta ki a különleges készítményét. Nem azért, mert nem akarta, csak nem kapott a Szent Grálból.
– Valójában azért jöttünk, mert egy orvos ismerősünk adataira lennénk kíváncsiak, és Zsoltika mondta, hogy ön lehet, tudna segíteni. – Dávidról látszott, hogy van ital benne, de most összeszedte magát, és egy pár pillanatra majdnem sikerült eltüntetnie a részegségét.
– Értem, igen, persze, vannak adataim orvosokról, sokáig dolgoztam, mint kórházigazgató. Gyertek utánam! – Az idős bácsi hatalmas lendülettel felpattant a székből, és elindult a dolgozószobájába.
Felálltunk, és követtük a professzort a szobához, ami olyan volt, mint egy irattár. Hatalmas szekrények, dobozok, tele mindenféle papírokkal. Valóban voltak adatok, csak egy volt a gond, hogy ezek legalább harminc évesek. Dávid feje hirtelen ismét vörösödni kezdett, de most nem a vodkától, hanem az idegtől.
– Maga mikor volt aktív? – kérdeztem a Profot.
– Rendszerváltás után eltávolítottak – válaszolt az idős férfi, miközben a papírok közt kezdett el kutatni.
Este tizenegyet ütött az óra. Reggel Dóra elmegy, és mi pedig egy veterán orvosnál üldögéltünk. Csalódottan indultunk volna haza, mikor egyszer csak a professzor olyat szólt, amire nem számítottunk. Az idős úriember odament a dolgozószobájában lévő széfhez, és kivett négy fekete tablettát. Az idős bácsi látta rólunk, hogy elvagyunk keseredve, amiért nem tudjuk megtalálni Dórát. A csalódást leginkább Dávid szemein lehetett felfedezni.
– Ezeket a tablettákat évtizedek óta tartogatom, arra gondoltam, hogy mielőtt meghalok, beveszem, és szexelek egy nagyot egy dögös harmincas prostival. – A professzor rágyújtott egy szál piros Marlboróra. – De úgy látom, nektek nagyobb szükségetek van rá, hogy megtaláljátok a barátotokat.

– Ezt komolyan mondod, professzor? – Zsoltika teljesen meghatódott, szemei könnyesek voltak, annyira elérzékenyült.
– Igen, úgy érzem, ti vagytok azok, akik megérdemlik az utolsó adagokat a csodaszeremből. – Úgy adta át nekünk a tablettákat, mint valami háborús kitüntetéseket.
Bár nem voltunk állandó drogfogyasztók, kivéve Zsoltikát, aki mindent kipróbált már, amit be lehetett vinni a szervezetbe, de a professzor csodaszere mindannyiunk érdeklődését felkeltette. Kiváltságosnak éreztük magunkat, hogy egy ilyen nagyszerű ember, mint a Prof, nekünk adja az utolsó adagokat az életművéből.
– Ettől olyanok lesztek, mint az igazi katonák! Nem fogtok semmitől félni, és nem lesz előtettek semmilyen akadály! – Professzor egy pillanatra ismét Vietnamba képzelte magát, közben bekapott egy szem Sanaxot, majd ivott rá egy üveg Red Bullt. A tablettákat a zsebünkbe tettük, és elköszöntünk a kedves bácsikától, aki mindannyiunk példaképe lett rövid idő alatt. A csodaszert be akartuk venni a lakásban, de Professzor nem engedte, félt, hogy túlságosan bepörögtünk volna. Ezért lementünk a Nemzeti Múzeum elé, és ott vettük be a tablettákat. Az idő eléggé lehűlt, látszott már, hogy ősz van, némi köd jelent meg az üres pesti utcákon.
– Ez biztos jó ötlet? – vetette fel Laci.
– Nem szégyelled magad? – mondta Zsoltika dühösen. – Egy ilyen nagyszerű ember megosztja veled az életmunkáját, te meg elgondolkozol rajta? Szégyen! – A látvány finoman is szólva bizarr volt, ahogyan ott álltunk az utcán.
– Szerintem nem is fog működni – vágtam közbe, hátsó szándékkal, hogy húzzam Zsoltikát.
– Próbáljuk ki! – Dávid laza volt, és csalódott.
Röviddel tizenegy óra után vettük be a fekete tablettákat, aminek nagyon rossz íze volt. Miután lement a torkunkon, egy pár pillanat múlva rögtön éreztük, hogy az agyunkat elárasztja valami ismeretlen erő. Szemeink kitágultak, az agyunk teljesen elborult, hirtelen mindent elárasztott a vastag köd. De nem féltünk, nem létezett olyan dolog, amitől megijedtünk volna. Hatalmas köd mögül hangos léptekre lettünk figyelmesek. Egy távoli alak közeledett felénk, egyre közelebb és közelebb került hozzánk. Annyira fényes volt, hogy szinte minden egyes sötét sarkot bevilágított.
– Isten? – kiáltott fel Laci, miközben egyre csak közeledett hozzánk az ismeretlen ember.
– Lehet – mondta Dávid, miközben nyitott szájjal nézte, ahogyan felénk tartott.
Ahogy jobban láttuk őt, észrevettük, hogy az ismeretlen arcán tökéletes fazonú szakáll van. Kisugárzása olyan volt, mintha a világ császára jönne felénk. Az idő megállt, minden lefagyott. Csak jött és jött, de nem féltünk, mert éreztük, hogy olyan valaki jön, akivel mindig akartunk találkozni. És egyszer csak odaért hozzánk, mind a négyünk szája tárva maradt, ámultan néztük ezt csodálatos embert. Az ember, akinek nem kell óra, hisz ő mondja meg, mennyi az idő. Az ember, aki soha nem hátrál meg, csak hátrafelé támad. Az ember, akinek nem kell olvasni könyveket, mert csak addig nézi, amíg megszerzi a szükséges információkat. Az ember, aki egy forgóajtót is be tud csapni maga mögött
– Helló – Chuck Norris köszönt ránk. Farmer nadrágot és farmer inget viselt, cowboy csizmával.

Semelyikünk nem tudott megszólalni, csak tátott szájjal néztük. Hihetetlen, milyen erős, bátor egy ember, és egyszerűen csak megjelent. Vajon honnan jött? Majd egyszer csak olyat tett, amire senki nem számított. Belepisilte a betonba a nevét, amivel tényleg bebizonyította, hogy ő Chuck Norris. Majd tökéletes fogsoraival ránk mosolygott, mi pedig csak néztük a betonba helyezett nevet.
– Baszki! – Ennyit tudtam mondani.
Majd felénk fordult, és elkezdett verset mondani:
Létem, ha végleg lemerült,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
Miután befejezte, tovább ment. Még mindig tátva volt a szánk, és csak néztük, ahogy eltűnik a ködben.
– Chuck Norris a ködben – jegyezte meg Zsoltika.
Mr. Norris üzenete célba ért. Megértettük, mit akart mondani! Ezután elindult a kutatás Dóra után. Olyan lendülettel indultunk, mint még soha. Nem volt szükségünk semmire, csak a lábunkra.

Megjegyzés: (+16)

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: Daniev
· Jóváhagyta: Árki Zsuzsanna

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 313
Regisztrált: 1
Kereső robot: 23
Összes: 337
Jelenlévők:
 · arttur
 · gazzo


Page generated in 0.5517 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz