Elhalványul a hang, arctalan
félhomályba burkolódzik a szó,
kimondatlan súlyuk feszül, mint
íjon az ideg s elengedve visszaüt.
Káprázat, mosoly, szivárványba
bújtatott színek, mert ahol nap
süt, eső is eshet, langy cseppekkel
bolondítva el a vágyakozó szívet.
Szélben táncoló falevél suhan
végtelennek hitt idők halmazán,
míg fájdalmasan arra nem eszmél,
hogy durva talpak ezrével tapossák.
Tán pillangóvá kéne lenni,
szabadon rebbenni ég és föld között,
aranyporral hintett pilleszárnyon
a végtelenbe útra kelni.
Elfeledni mindenkit, ki elhagyott,
leszaggatni testemről az elhasznált
tegnapot, tiszta szívvel, új lélekkel....
Szólj, ha már neked is más vagyok!