Éltünknek útján oly sokszor hidak elé érünk,
Bátorság kell hozzá, hogy rálépni ne féljünk.
Van, hogy szilárd acélhíd, láncokkal feszítve,
Könnyed léptekkel átkelünk, időt nem veszítve.
Megeshet, hogy hidunk elnyűtt, s kissé ingatag,
Túlparton a boldogság vár, ideát csak sivatag.
Nézzük túlvégét a hídnak, bátorságot merítünk,
Kezeinket megszorítva, kéz a kézben átkelünk.
Egymást támogatván nincsen mitől tartanunk,
Ketten elindulva végül álmainkhoz juthatunk.
Odaát majd mindörökre egy lélekké válhatunk.