Szemeidben pislákol még szerelmünk fénye;
álmodott valóság, de több, mint az élet.
Tudom, hogy úgy szeretsz, mint soha senki más
és félsz, hogy elmegyek, mert nem bírom tovább.
Próbálok úgy tenni, mintha elég lenne ennyi:
fázós, esős napokon a karjaidban lenni.
Néha, ha Rám nézel, látom a szemedet,
emlékek közt ringatom fáradt szerelmedet.
Amikor elmész és itt hagysz, én is nagyon félek.
Úgy fáj, hogy azt érzem, semmit sem érek,
de nem szólok sosem, csak belül ordítok
és lehet, hogy egy napon majd hátat is fordítok.
Túl sok év, túl sok remény, öröm és bánat...
lelkemben cipelem és elmondom nemsokára...
ha már tudom és erős leszek, leteszem a terhet,
de addig tűrök. Nehogy végleg elmenj.