Úgy látszik, valóban öregszem,
ebben a világban, nem lelem
már én itt a helyem.
Elfogynak lassan a rokonok,
barátok, ismerős lakosok,
a kedves szomszédok.
Sétálok a falu utcáin,
merengve a romos házain,
egykori lakóin.
Ismertük, tiszteltük mind egymást,
kiket a temető sírja várt,
ott leltek új lakást.
Hatvanas, hetvenes években,
az ifjak elmentek már innen,
bízva szebb jövőben.
Maradtunk néhányan – akkor még
fiatal –, ki jövőt itt remélt,
s a remény elvetélt.
A falu, melyet úgy szerettem,
Idegen, mássá vált már nekem.
Ezt – én nem kedvelem.
Már új nép váltja fel a régit.
Megmarad egynehány család itt –
őrzőnek, ki élt itt?
Mint cseppben a tenger, úgy vagyunk,
országot mintázza a falunk,
életünk, s a sorsunk.
De lehet, hogy mindezt az öregség
láttatja így borús üvegén? –
Fény helyett sötétség.