A csend homálya fojtó álmodás,
torzót tör belőlem kemény keze,
kipattan testem ezernyi sebe,
látom csöppentő vérem pirosát,
mint porlasztott permetként hatol át
falakon, szédült álmot rejteget,
opál-ködében úszva lebegek,
míg képfoltok vágyó buja almot
raknak elém, hallom, hogy a dalnok
miként zeng, s holtkörök fölött kereng
szaggatott csendem foszlánya, szemem
cseppbe fűzi kéjes áramlatán
szűkölő létem rongy látomását,
s az élvezettől megfosztott jelent.