nemistudom, a tegnapomba hulló
emlékcseppjeimben
még ma is érzem, hogyan ölelt át
az öröknek tűnő gondtalan lét,
mint legkisebbként
felém nyúlt minden kar,
s engem takart minden
mosolyt öltött száj kiejtett szava
ma magam hazudva,
titkolom, hogy nincs, s többé nem lehet,
ők csak voltak,
én még itt,
őszre festett időgyűrűmről
kövekbe vésett aranybetűk súgnak,
holnap én is megyek