Ahogy iramlok nappal és éjjel,
hordozom, amit megérlelt a nap,
így vergődöm létem tengerében,
árnya lehúz, fénye magasba kap.
És locsogok, lám máshoz sem értek,
a zátonyomat körbe fodrozom,
verdesem magam malomkerékhez,
amíg dajka sodrásra szomjazom.
S ha rám terül a csönd, a kormos éj,
tarajos hullámom lehet harag,
magamba fojt, és úgy merül belém,
hogy vad tajtékja megsuhint, lecsap.
Pedig úgy könyörgök én az éghez,
mindennapok harca ez utamon,
mert amíg a föld medrében élek,
ez rendezi sorokba futamom.
Ó, de mennyi minden él még bennem!
Hiszem, érdem, amit feltornyozok,
élethordozónak, így születtem,
az apályt dagállyal feloldozom.
Ha valami érne, s elragadna,
párában úszva, de nem halva tán,
érzésem mind cseppekbe dagadna,
majd forrásommal hullanék le rá.
Sodródom, de mintha semmi volnék,
a megfoghatatlanhoz ér a kezem,
a semmi ágtól rég messze folynék,
mert őrvény ránt le, s visszafelesel.
Megjegyzés: *József Attila: Reménytelenül c. versbéből