Navigáció


RSS: összes ·




Jegyzet: Öntoborzó

, 389 olvasás, Mirian , 10 hozzászólás

Pillanatkép

Tudom, mit szeretnék, így minden gondolatmenetem irányítás alatt próbálom tartani, gyógyulnom kell. Ha bánat ér, ha idegeskedem, ha visszatér a múltbéli trauma, akkor mégis képtelen vagyok arra koncentrálni, amire kell. Elgyengülök, sírni kezdek, majd érzem, hogy győzedelmeskedni kezd felettem ez a fránya kór és ez rettenetes érzés.

Próbálom én hallgatni milyen szépen énekelnek a madarak, látni minden szépet magam körül. Tervezgetni, hogy aznap milyen feladatokat fogok elvégezni, legyen hasznom is. De ha elvesztem megmaradt erőm, ha lelkileg bánt valami... akkor elfáradok, összetörök és valahogy minden elsötétülten néz vissza rám.

Kevés maradt. Kevés az energia ahhoz, hogy pozitívan nézzem jövőm. Meg kell ezt oldanom, meg is akarom oldani. Logikailag a megoldás, hogy erőt gyűjtsek. Olyan dolgokkal vegyem magam körül, ami előrevisz, ami azt mondja nekem, hogy minden rendben lesz, van remény.

A reményt nem adják ingyen és én is kellek hozzá. A szeretet csodás, melengető érzés, kincset ér. Táplálék a léleknek. Egyfajta építőanyag, ami légiessége ellenére, mégis szoros kötőanyag a boldogság megszerzéséhez. Persze, ez a szó, "szerzés", nem túl helyénvaló, hiszen sokkal inkább egy elnyerhető díjnak kellene nevezni. Mégsem ezen a poszton emlegetem magamban, sőt, igazán ki sem ejtem e szót, inkább ha átélem, ha megtörténik, csak utána tudom elmondani, igen, boldog voltam. Mindez talán azért alakult ki így bennem, mert misztikussá vált a hosszú évek alatt ez az érzés. Túl nagy felhő takarta mindig fényét és sosem vallottam be magamnak, hogy én is megérdemlem.

Hiba. Ez a szó totál egyértelműen jellemzi, ami jelen van bennem. Mondhatnám rossz iránynak is. Eltévedtnek. Ami azt jelenti, hogy szükségszerű a változtatás. Ha egy sorozatgyártógép meghibásodik, akkor utána már folyamatosan önti magából a selejtet. Képtelenség javítás nélkül elvárni, hogy a rossz, magától elmúljon.

A lélek hibája az, ha sötétben botorkál. Szükség van kimenni a fényre. Még akkor is, ha fájdalmasan hasít a felismerés, élni kell. Az akarat irányítható. Le kell nyomni a kilincset és ki kell lépni a levegőre. Ki, az életbe. Csak ott lelhetek rá az említett "boldogságra", aminek gyökere bennem található. Csak én adhatok inni a reménynek. Ha a nevetés súlymérleggel mérhető lenne, akkor akár egy is belőle, mázsákat testesítene meg, mint lelki étek. Eltelik vele az ember, ám fontossági súlya ellenére, hamar elillan, ezért kell tartani az irányt. Arra kell menni, ahol fénylik a nevetés. Igen, irányt kell változtatnom, mert a bánat beletapos a sötétségbe. Mert a szomorúság katonái elpusztítják a bennem megmaradt fényes kardú harcosokat.

Szeretnem kell magam. Szeretnem annyira, hogy ne merüljek el ebben a kórban. Hogy ne tűzhessen ki győzelmi zászlót lelkem felett a betegség, bármilyen erőkkel is fegyverkezett fel. Saját harcom, saját díjam lesz majd, melynek nem kell hangja legyen, de képessé tegyen elfogadnom azt, hogy nekem is jár még az idő. Az idő, mely nem hanyatló pillanatot jelent majd, hanem felemel a fényig, az igazi gyógyulásig.

Megjegyzés: (egy leukémiás beteg kórházi jegyzeteiből)

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Pillanatkép
· Kategória: Jegyzet
· Írta: Mirian
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 8
Regisztrált: 0
Kereső robot: 12
Összes: 20

Page generated in 0.0356 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz