Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Két világ között - 4. fejezet

, 340 olvasás, SusanWinter , 0 hozzászólás

Fantasy

Helyfoglalás és más egyéb katasztrófák

Ahogy szépen sorban beléptünk az ajtón meglegyintett minket a benti kellemes meleg levegő… majd óvatosan beférkőzött a ruhánkba. A kinti dermesztő hideg után határozottan jól esett, ahogy a meleg cirógatta az arcomat.
Besereglettünk az előtérbe, a magas mennyezett alatt, mint eddig mindig aprónak éreztem magam, és jelentéktelennek. Innen két lépcső vezetett tovább. Az egyik felfelé, míg a másik egy kicsit lefelé. A felfelé vezető lépcső vitt a szobákhoz, a másik enyhén lejtő lépcső pedig az ebédlőbe és a téli kertbe. Mindig is szerettem pihentetni a szemem azokon a szobrokon, amik itt álltak. A szokástól eltérően egyik oldalon nagyanyám teljes alakos szobra magasodott, élethetű méretben, míg a vele szembeni oldalon Corneliusé. Mindkét szobor, gyönyörű volt, és a szemük mintha minket figyelt volna. A zenészeink felé sandítottam, akik bőszen keresgették a hangjukat, amit valahol a torkuk tájékán hagytak. Közben, ahogy szépen kényelmesen ácsorogtam ott a küszöbön, figyelve az engem, figyelő szobrokat, elporzott mellettem, előbb egy Reyan, aztán egy Azazeal, majd egy Reqiuem. Erőst gyanítottam, hogy mindhármuknak az apjuk osztotta ki a csomagjait, hogy lesznek szivesek maguk cipekedni. Ám, még mielőtt eltűnhettek volna a lépcsőn, bácsikáim egyike utánuk dörrent, közben zenészeink már a második adagnyi kelléket pakolták be az előtér kövére. És nagyon úgy nézett ki, hogy már az utolsó fordulót hozták.
- A nagyobb létszámra lesztek szivesek figyelemmel lenni! – dörgött bácsikám.
- Ugyan Arzen bácsi, úgy nézünk mi ki, mint akik szánt szándékkal szeretnének zavarni? – fordultak meg szépen egyszerre a lépcsőn.
- Nem fogjuk zavarni a művész urakat. – próbált nagyon diplomatikus lenni Azazeal.
- De ha nem lenne gond, a forgatást megnézhetnénk. – esdekelt leveses tányér szemekkel Requiem. – Úgy is ritkán hozol haza munkát. Mi pedig kíváncsiak vagyunk, hogyan zajlik az ilyen. Nekem úgy is élménybeszámolót kell, majd írnom angolul a téli szünetemről. De persze ha nem engeditek meg, akkor sincs semmi gond.
- Ezt velük beszéljétek meg. – intett Arzen a már csomagjaik mellett álló, zenészek felé. Az intését követve én is arra sandítottam. És el is kaptam az idősebb Drzics fiú tekintetét. Egy pillanatra, csupán de kihagyott verni a szivem. Megróttam magam ezért. Halandókkal nem kezdek. Ez nálam alapszabály volt, pláne nem a mai csürhével. Persze… persze azért zavartan nézelődtem tovább. Utóbb a fejünk felett, csillogó csillárra esett a tekintetem. Hmm… milyen vicces lenne, ha úgy lezúgna onnan fentről, mint az Operaház Fantomjában is. Na jó… ennyire szadista azért nem vagyok. Csak néha előjön ez belőlem. Pláne amikor gőz erővel nyomom el az érzéseimet.
- Ugyan minket nem fognak zavarni. – szólalt meg, ha jól mértem be Szaso bácsi fiai közül a fiatalabb. Már ha jól tippeltem, felmérni a helyzetet nem mertem. Nem akartam megint szemezni. – Nem hiszem, hogy gond lesz az, hogy bejöjjetek. De azért beszélünk majd az operatőrrel. Úgy is két PV-t fogunk felvenni.
- Kettőt? – anyum hangja szárnyalt felénk, aki épp az ajtón lépett be. Az arca körül csigákba rendezett haját, mintha a benne lakó mágia lebbentette volna, mint holmi éj fekete fátylat. Hiába az arany szemekkel való tüzes nézés, Arzen bácsikám továbbra is hűvösen nézett vissza rá.
- Nem fog ütközni semmi, semmivel.
- Igazán? És hol fogtok próbálni? – forcérozta tovább anyum.
- Az új hangteremben. Tudod abban, amit a nyáron építettünk hozzá a házhoz. – anyum csupán e szavak után nyugodott volna meg. Érthető. A karácsony nálunk nem éppen olyan, mint a szokványos, átlagember karácsonya. Mi ilyenkor szeretünk megemlékezni a régi idők karácsonyairól… arról, hogy milyen volt régen. Egészen pontosan, milyen volt amikor még a kereszténység nem számolta át a naptárban ezt a napot december 21-ből december 25-re és 26-ra. Ez nem rontja el… sőt épp ellenkezőleg csupán növeli az ünnep fényét, hiszen ilyenkor mindig olyan meghitt és családias a légkör. Még ott sem tartunk, és tessék. Én máris nosztalgiával tekintek az estére. Ám töprengésemből még is hamar eszmélek fel, ahogy egy kérdés bukik a felszínre az agyamban.
- Arzen bácsi. – pillantok bácsikám felé. Bár ő már inkább intézné a bandát, még is felém, fordul.
- Mondd Merrym.
- Az én szobám még szabad vagy költözzek át?
- Nem… nem szükséges mindenki bőven elfér.
- És… Arzen bácsi tudják, hogy mi… - sanda oldalpillantást vetettem az odébb ácsorgó fő állásban turista, másod állásban zenész csoport felé.
- Nem. A Szentestét pedig garantáltan át fogják aludni. – somolygott le rám a bácsikám: a mérgek mestere. Végül is csak egy enyhébb altató hatású szerről beszélünk, amit minden bizonnyal be fog adni nekik. És amitől másnap, úgy fogják majd érezni magukat mintha kicserélték volna őket.
- Rendben. – mosolyodtam el valamivel könnyebb lélekkel. Újfent csak felkapartam a földről a bőröndömet, fentebb vágtam a lap-top táskát a vállamon, és már indultam is volna felfelé, ha nem pillantok hátra a vállam felett. Az épp érkező delikvens ki se látott a csomagok mögül, és már így is túl közeljárt a többi egyelőre padlón tárolt táskához. Tartottam attól, hogy nyíl egyenest nekik siet, és akkor lesz majd egy szép nagy csattanás.
- Vigyázz! – megtorpant. Ezek szerint levette, hogy neki szól a figyelmeztetés. – Kicsit gyere jobbra. Majdnem belerohantál, csomag rakás közepébe. – irányítottam el egy kicsit távolabb. Miután megszabadult a csomag álcától, már bántam, hogy megnyikkantam. Az idősebbik fiúnak alkalma volt rá ugyanis, hogy felém, villantson egy mosolyt. Újfent csak fülig pirultam.
- Köszi. – mosolygott rám még mindig. Én pedig reflexből hátráltam 3 lépést. Csak hogy meg legyen a megfelelő távolság. – Valami baj van? – váltott aggodalmasba.
- Nem nincs… - azon kívül végül is tényleg nem volt semmi baj, hogy kigyúlt a nagy piros stop tábla a fejemben. Utálom, ha így néznek rám. Vagy csak lehet megint túl, reagálom a dolgokat?
- Segíthetek fel vinni a csomagodat… Merry ugye? – nézett rám várakozva. Elmélyülten bányásztam az agyamban a neve után… azt sejtettem, hogy valami D betűs lesz a keresztneve… de nem akart beugrani.
- Igen… öhmm… rossz a név memóriám kisegítenél a neveddel?
- Danilo Drzics. – segített ki. Megint csak egy mosoly kíséretében.
- Segíthetsz. – biccentettem. És azzal már el is engedtem a bőröndöm fülét, az én kicsi lap-topomat egy pillanatra se engedtem volna át neki. Ahogy láttam meg elégedett ezzel is, hiszen már rá is repült a lábam mellett épp eldőlni készülő bőröndre. És sikerült is elkapnia. Ennek nyomán pedig elindultunk felfelé a lépcsőkön.
Jó ideig azon zakatolt az agyam, hogy ez a mai nap kezd egyre ijesztőbb lenni. Nem elég, hogy túlreagálom a dolgokat, de mániákusan képes vagyok bemesélni magamnak nagyon sok mindent, ami nem lehet valóság. Itt van például, egy jó erőben lévő fiatalember cipekedik helyettem… hmmm aki még jól is néz ki… és csupán a mosolyától kiolvadok a csizmámból, ha a közelemben van, két szót se bírok kinyögni.
- Valami baj van? Nagyon hallgatsz.
- Nem… nincs semmi baj. Csak szokatlan, hogy nem én viszem a saját cuccom ennyi. – eresztek meg egy sanda oldal pillantást Danilo felé. Majd gyorsan vissza is fordulok menet irányba, hiszen nem lenne tanácsos a lovagi páncélokkal teli folyosón elbotlani egy bádog emberben.
- Az a három rosszcsont nem segít be a testvérüknek? – bök hátra a fejével Danilo az előtér irányába.
- Segítenek ők csak, nem akartam kivárni, amíg visszatérnek. – mosolyodok el.
- Annak ellenére, hogy testvérek vagytok, nem hasonlítotok.
- Reyan és Azazeal a mostoha testvéreim. De nekem ugyanúgy testvérnek számítanak.
- Jó, csak feltűnt. – visszakozott a mellettem haladó bárd.
- Richard anyum második férje, az én apám háborúban halt meg. – nem mondtam, hogy orkok ellen folytatott háborúban. Bár a gondolat nyomán kíváncsi lettem volna, milyen messzire menekül innen. De inkább nem árultam el, magunkat. Tilos volt… bár én ennek semmi hasznát nem láttam már.
- Részvétem.
- Köszi. Igaz nem ismertem apumat. Pólyás voltam még, amikor meghalt.
- Rossz dolog ez, én nem tudom, hogy mi lett volna belőlem édes apám nélkül.
- Igaz is, édes apád nagyon kedves ember. Kissé talán túl kedves is. – feleltem töprengve.
- Mi messze délről jöttünk ide. Ott egy kicsit más az emberek hozzá állása egymáshoz.
- Ez utóbbit sejtettem a kreolos bőrödből. Bocs nem diszkriminálni akarlak… csak neked olyan szép kreolos bőröd van. – újfent sikerült hajtövig vörösödnöm. Magamban szidtam magamat, hogy még is, hogy mondhatok ilyet egy vadidegennek.
- Értem én… nyugi semmi baj. – nevette el magát. A vérnyomásom újfent az egekbe szárnyalt.
- Egyébként miért van az a sanda gyanúm, hogy egyben te vagy a társaság énekese is? Ugye igazam van?
- Ennyire elárul a hangom?
- Eléggé. – feleltem, felpillantva rá, lopva nehogy még a végén itt lebukjak. Újabb pár percnyi hallgatás után, megint sikerült leszóllítania.
- Ha lehet egy kérdésem. Miért hívnak Merrynek? Csak mert…
- Tudom, mit jelent. Egyébként felettébb vicces a névválasztás a családban. Lásd: Kala, Arzen, Requiem.
- A Kalát nem értem... A többit még igen.
- A régi finn nyelvben, halat jelentett. Az hogy milyen szimbólum rendszer tartozik magához a halakhoz… nos eléggé bonyolult lenne most kielemezni.
- Az én nevem eléggé rossz a tiétekhez képest. – sóhajtott fel lemondóan.
- Nem… érdekes hangzása van az már igaz. De ettől, még nem rossz.
- A horvát nyelv sok esetben halmozza a mássalhangzókat.
- Horvátul például, nem tudok.
- Szívesen tanítanálak.
- Ehhez nekem nagy elhatározás kell. – böktem ki végül. Mert hát mit is mondhatnék? Mondjuk azt, hogy ezen a nyelven nem akarok megtanulni. Az egy kicsikét bunkóságnak számított volna.
- Majd ha elhatároztad magad. – mosolygott le rám, minek következtében, kis híja volt, hogy nem olvadtam ki a csukámból újfent. Ugyan akkor furcsa volt, látni végre egy olyan embert, aki végre szívből tud mosolyogni. Meg persze olyat, akinek jól is áll, ha mosolyog.
- Ilyen mosolyok után, úgy hiszem azt is, kijelenthetem, hogy biztos buknak rád a csajok.
- Buktak… nagyon régen… mióta csináltam pár hülyeséget az óta ez mind megfordult.
- Még is mit? – néztem rá összevont szemöldökkel. Olyan ártatlannak láttam, mint még eddig soha senkit.
- Jobb, ha nem tudod.
- Ha már elkotyogtad, akkor mondd csak végig… ne aggódj, láttam és halottam már pár durva dolgot. Igaz te tudod. – vontam meg a vállam.
- Te legalább nem akarsz engem kifaggatni.
- Ha nem akarod, elmondani akkor nem mondod. Ha valamit nem akarsz elmondani, amiről nem akarsz beszélni, akkor miért kellene, gyötörjelek. Nem vallató típus vagyok. – megdöbbentett, mennyire figyel rám. Még a diákjaim se figyeltek ennyire, rám az óráimon. – És akkor most nincs is senkid… vagy épp alakulóban van valami, csak még nem az igazi? Bocs, ha össze-vissza hadoválok, csak hosszú volt az út, és én már fáradt vagyok.
- Én is elfáradtam… emiatt ne aggódj. Egyébként konkrétan nincs senkim.
- Egyébként most hogy-hogy zenélsz… az után a hülyeség után tértél erre az útra ugye?
- Igen az után állapodtunk meg, hogy neki állunk inkább zenélni. Jó, mert kitölti a minden napjaimat.
- Értem. – biccentettem. – Egyébként hogy-hogy épp a bácsikám kiadójánál álltatok meg?
- Neves kiadó… elsőnek próbálkoztunk, és sikerült is. Egyébként te mivel foglalkozol? Gondolom, még tanulsz.
- Gimnáziumban tanítok.
- Te tanár vagy? – nézett rám eléggé döbbenten. – Azt hittem tanulsz még.
- Töri, rajz szakos tanár vagyok.
- Azt hittem te is énekelsz… nagyon jó hangod van…
- Nagyon-nagyon régen énekeltem. De a katedra jobban vonzott, mint az, hogy énekeljek. – mosolyogtam fel Danilora. Közben pedig végre a szobámhoz vezető folyosóra értünk. Itt a seregnyi bádog ember mellett, több eredeti festmény, és rendes márvány mellszobor is helyet kapott.
- Milyenek a mai gyerekek? Borzasztóak ugye?
- Nem mind. Problémásak persze mindig is voltak. Az a nagy titok, hogy tudni kell, hogyan bánjon velük az ember. Ha a tanár rossz, akkor a gyerekek nem sűrűn figyelnek majd oda rá. Igaz engem az bosszant, hogy sokszor a legtöbb tanárnak bizony olyannak kell lennie, mint egy színésznek… sajnos az óvodában, már azt nyomják beléjük, hogy a rendes felnőtt manöken alkatú műkörmös hülye. Na ezzel kapcsolatban közöltem a diákokkal, hogy nálam, ha tetszik nekik, ha nem, mennek terep munkára… néhány lánykának nem tetszett… utóbb rájöttek, hogy milyen jó érzés felfedezni valamit, amiről eddig senki nem tudott. Bátorkodtak irányomba több tiszteletet mutatni.
- Van tanár ismerősöm, ő általában mindig panaszkodik rájuk.
- Tanár és tanár között különbség van… bár én is szoktam pár ismerősömnek panaszkodni. – sóhajtottam tűnődve. Mert a legtöbb tanárnál vannak azok a napok, amikor egy fél pillanatra megbánja, hogy arra az útra lépett amelyikre.
- Le kell vezetni a feszültséget… értem én – sikeresen megnevetett megint. – Egyébként szép a házatok, csak ez a sok lovagi páncél kicsit komorrá teszi. Nem éppen illenek ide… - elhallgatta a mondat végét, inkább az itt-ott horpadt páncélokat nézegette. – Mintha használták is volna őket…
- Mert használták is. Tudod háborúban, meg lovagi tornákon. – feleltem enyhén tudálékosan.
- Tessék?
- Szépek és használták is őket. – ismételtem meg mosolyogva.
- Már, mint rendes vérre menő csatákban?
- Igen. – bólintottam, még jobban szélesedő mosollyal. Távolabb hajolt a páncéloktól.
- Hogy lehet, hogy ilyen jó állapotban megmaradtak?
- Gondolom a megfelelő gondozás, tehet róla. Bár mondjuk egy kitűnő kovács is kellett hozzájuk.
- De ki gondozza ezeket, ki takarítja az egész házat?
- Ami nem a te dolgod abba, ajánlott nem beleártani magad. – villantottam felé a szemem. Kisebb katasztrófa lett volna, ha megtudja mi is a családom. Közben elértük a szobám ajtaját, ami a folyosó utolsó ajtaja volt egyben. Még mindig bizalmatlanul méregetett. Kezdtem attól tartani, hogy túl sokat árultam el a páncélokkal kapcsolatban. Lehet túl is lőttem a célon. Na akkor most újabb figyelem elterelés következik.
- Köszi, hogy segítettél felhozni a csomagomat.
- Nincs mit. – érkezett a bizonytalan hangú válasz, a még mindig páncélokat szemre vételező Danilotól. Csupán egy pillanatra nézett rám.
- Akkor majd a vacsoránál találkozunk. – mosolyogtam rá, és közben mindent megadtam volna azért, hogy tudjam, most jelenleg mi jár a fejében.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Regény
· Írta: SusanWinter
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 327
Regisztrált: 1
Kereső robot: 30
Összes: 358
Jelenlévők:
 · Déness


Page generated in 0.199 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz