„Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.” (Szerb Antal)
Különös ez a nélküle-némaság, ami körbevesz…
Ha idézem azt az örökig tartó, utolsó percet,
újra és újra eszmélek, hogy ő csupán emlék,
halott remények martaléka, és én vagyok,
aki kifosztott lélekkel, mégis élek. Túlélek.
(Hogy életben maradtam, talán csak kísérlet
arra a mondhatatlanra, amelynek fájdalma
mindennél erősebb: túlélni e kiüresedett,
végeérhetetlenül sivár földi létet.)
Nem létezik semmi azóta, ami felülmúlhatná
az eszelős vágyat - lehetetlen szívhez-szólóbban
kérni a Teremtőt, mondani könyörgő,
vége-nincs imákat: adja vissza, ne engedje
veszni a gyermeket! Egy anya nem áldozhatja oda
senkinek, soha, ártatlan magzatát – a legnagyobb
kincset! Minden hiába. Élek. (Vagy talán
csak megtörténik velem azóta az élet.)
Nincs arca az Emléknek, Időnek, - alig verdeső szíve
már némuló, e kegyetlenségtől kielégült földi létnek.
Mégis élek…
Online látogatók:
Látogató: 71
Regisztrált: 3
Kereső robot: 18 
Összes: 92
Jelenlévők:
