Bársonypillájú csöndünkre mára
ráterült a világ súlyos, süvítő némasága.
Az emlék még visszaűz a régmúlt világba,
amikor beszédes volt szelíd tekinteted:
de meghitt hallgatásaink,
és a pilleszárnyú csönd helyett
óriásra nőtt lepkék táncolnak
a fejünk felett – hatalmasak,
akár a kék hegyek – és én rettegek,
mert e zajos némaságban
nem hallani a szívverésedet!
A világ hatalmasra tárult, köröttünk
csendek üvöltenek, és viharos,
orkán erejű, vad szelek hajtják
az eszeveszett, megvadult
lepkékként verdeső, hajdan szelíd
szélkerekeket.
Mondd, Uram!
Mit tehetek, hogy könnyebbnek érezzem
e rémületet?
Megjegyzés: (A "Pillangó-effektusról" gondolkodva, Dalí képe előtt)