Belebújok a csábító aranysárga köntösébe,
Szín és árnyékok mögé rejtőzködve.
Rejtető kalapot nyomok fejembe,
Sejtetőt: rendes embert itt nem lelnek.
Felcsapok egy rózsaszín szemüveget,
Gyűjtöm a bajt, iszom a művészetet.
Van nálam feszes, szorosra húzó kar,
Meleg, enyhülő, míg majd kiszolgáltat.
Kacsintó szem, benne nyitott egy kaland,
És minden bilincs megfonva holnapra.
Míg bolond cipőm balja bökre húzva
Futkároztat egy helyben, vagy még hátra.
Csókos bajusz, piros ajak. Ez álarc,
- van és mégsem foghatod, tovasuhan;
egy csók, csakis egy, és ma csak a tied;
kicsit bolond, forró s kellően hideg -
a könnyet, ráncot takaró fakult maszk.
Az élet szépe... mondják még pofonnak.
Sötétre vált még perzselő palástom képe;
A szó fáj és nevettet. Ez szörnyű jelmezem.
Álomcsapás