Vérzik a hold és a nagy messziség
bujkáló csendekkel van teli.
A kertek végét lomha, zajtalan
árnyék lassan kettőbe szeli.
Sötét húrok alszanak, az éji
hegedűkön némaság feszül,
egy felhőn néhány kísértet-fagott
hangol épp, furcsán-nesztelenül.
Kikerekedve nagydob-fellegek
terpeszkednek lassan az égen.
Csendes-fekete hangjegyek úsznak
csillag-harsonák sűrűjében.
Szétnyílik a sötét függönyfala,
a Fiastyúk mélyen meghajol,
és felharsan a csend-szimfónia
rőt vérében fürdő hold alól.