A szokásos „hasadra süt a nap! ”-ra ébredtem.
Te Szent Fazék, szombat van!
Vajon az első vagyok, vagy a második?
... mindegy, mert ha nem nyitom ki gyorsan a szemem, elrabolja a takarómat, majd váltságdíjat követel érte...
Kínkeservesen kinyitottam, de csak a balt. Azzal is csak hunyorogtam. Egész jól ment, mégsem láttam túl sokat...
Annyit azért érzékeltem, hogy nincs teljes világosság odakint. Ez a fölöttébb érdekes felismerés arra ösztökélt, hogy nézzem meg mindkét szememmel.
A jobb szemem és a bal szemem együtt ugyanazt látták, mint eddig a bal egyedül. A félhomályt...
... és az ajtó előtt azt a jól megtermett önkéntes ébresztőórát, akit szülőapámnak küldtek az égiek. Ott táncolt csípőre tett kézzel, mint Michael Flatley. Az ajtó felé haladva rángatózott, közben bőszen vigyorgott és kacsingatott.
Ezt csak álmodhatom – gondoltam. Túl sok fagyit tömtem magamba este...
Vagyis csak akartam, jutott eszembe, a bátyám ugyanis minden könyörgésem ellenére egyedül kanalazta be a hatalmas doboz tartalmát. Lehet hogy ezt most nem is én álmodom, hanem ő?
... sötét van, senki nem húzott még ki az ágyból, a takaróm rózsaszín pillangókkal van tele hímezve, tehát én alszom – döbbentem rá hirtelen, és mosolyogva folytattam is.
Azaz csak folytattam volna, ha nem rántja le rólam valaki a pillangós takarót, és nem szalad ki vele a szobámból, majd le a lépcsőn, dübörögve. Kellemetlen! – motyogtam. Mégis reggel van, csak a túl korai reggel, amit a rendes emberek hajnalnak hívnak. Ha eljön a rendes reggel, és felkelek, elmagyarázom mindenkinek, mi a különbség a hajnal és a reggel között.
Kimásztam az ágyamból és átbotorkáltam a bátyám szobájába. Nagyon lassan húztam le róla a takarót.