Úton
Hogy ne legyen olyan könnyű az utunk, az éjszaka hóeséssel lepett meg minket. A hóláncok azon nyomban fel is kerültek a kocsik kerekeire.
A családom már reggel úgy ébredt, hogy már alig várta az indulást. Elég volt kilépnem a pakommal az ajtón, és egy szerfelett szeleburdi Reyan süvített el mellettem egy direkt téli időre beújított füles sapkával, szorosra tekert sállal, és egyelőre még össze sem húzott kabáttal. A magam részéről már lassan orrközépig húzom a kabátomat, és indulok is nyomban a kocsik felé, közben elkapom a tekintetemmel, ahogy anyum az ajtókat ellenőrzi, és ahogy a bácsikáimnak segédkezik az a társaság, akik jelenlegi tényállás szerint nálunk fogják rontani a levegőt. Ahhoz képest amit, vártam önként és lelkesen, ha dalolva nem is, de pakolnak, mint a kis angyalok. Persze mindezt az ajtóból, tisztes távolságból, figyelem. Kérem szépen munkamegosztás, egy nézi, miként pakol a többi. A saját pakkom ott van a lábam mellett, egy nagyobb bőrönd formájában. A másik pedig a lap topomat zárja magába ez a vállamról lóg. Végül egy keservesen nagy sóhajjal végre úgy döntök, hogy ideje nekem is bepakolnom a saját pakkomat, Reyané és Azazealé mellé, Richard kocsijába.
Reggel nyolcra viszont minden csomag a helyére került, anyum még egyszer leellenőrzi a bejáratokat, így mi egy kicsit leszakadva, de elindulunk. Mint mindig most is Azazeal és Reyan közé kerültem. Azon okból, hogy ha nagyon unják egymást, nehogy egymásnak essenek. A mi kocsink zárja a sort, mivel viszont csak a szélvédőn látok ki, és onnan is Wollandék kocsijának a hátulját bámulhatom. Így nem igen van kellemesebb elfoglaltságom, mint azon töprengeni, hogy a Farkasom hogy érthette azt, hogy muszáj volt elmenni a családjától. Tán valami rosszat csinált… vagy tán valaki elcsábította, vagy mindkettő. Ugye, hogy a lehetőségek tárháza határtalan. Bár e gondolatok ellenére már alig vártam, hogy végre beszélhessünk vele telefonon. Terveztem ugyan is, hogy felhívom, amint megérkezünk. Talán ez a tél végre más lesz, vagy másabb egy nagyon kicsivel.
***
Órákkal később… nagyon-nagyon sok órával később, olyan három óra tájban sikított fel először az nap a telefonom. Igen sikított szószerint. Én majd nem átszakítottam a kocsi tetejét a fejemmel, míg drága tesókáim, végre magukhoz tértek a mély kómából.
- Jézusom! Merry nem lehetne ezt lecserélni? – hördült fel Reyan kicsit odébb húzódva tőlem, hogy én kényelmesen ki tudjam halászni a mobilom a zsebem mélyéről.
- Ez az egyetlen, amit meghallok. – mosolyogtam rá. – Még MP3-mon keresztül is.
- Lehetőség szerint ne öljétek egymást és magatokat. – fordul hátra anyunk.
- Csak a mobilom volt. – igyekeztem felettébb ártatlan arcot vágni, ahogy anyumra néztem. Majd ahogy újra a kijelzőre esett a pillantásom immár tudtam azt is, hogy valaki üzenetet küldött nekem. Felvontam a szemöldököm és kíváncsian kattintottam a megnyitás gombra. Pár másodperccel később pedig már mosolyogtam az érkezett üzeneten.
„Szia! Remélem, vigyázol magadra! Én már utazok, és eddig semmi komolyabb probléma nem volt. Bocs a zaklatásért, csak aggódom.
Üdv – Farkasod. ”
-Ajj… már megint ez a titokzatos Farkas! – sóhajtott fel Reyan a balomon. – Soha nem mutatta még meg neked az igazi arcát. Honnan tudod, hogy nem egy perverz politikamán vénkujon ül a monitor másik végén?
- Mondd csak nehezedre, esne egyetlen egyszer valamit szó nélkül hagyni? – nézett rá a másik oldalról Azazeal. Ebben a pillanatban dőltem kényelmesen hátra. Nem akartam, hogy rajtam keresztül kezdjék el ütni egymást.
- Hagyd csak. – legyintettem oda Azazealnek. – Jobb, ha hangosan dühöngi ki magát. – aztán fogtam magam és Reyan felé fordultam. – Azt viszont nem hiszem, hogy mondtam volna, hogy amit te mondasz az nincs benne, a kalapban. Sőt nagyon is benne van. De épp ettől szép az élet. Bármi megtörténhet, és attól rossz, hogy meg is történik.
- Lányom remélem, tudod, hogy, mi lassabban öregszünk, mint az átlagemberek. – pillantott rám anyunk a visszapillantójából.
- Látod Reyan én még akkor is perverzül idősnek, számítok mellette.
- De legalább nem úgy van, mint az egyik könyben… a csaj nekrofil, a srác halott is, meg liliomtipró is. – érkezett a jobbom felől a cinikus válasz, amivel én csak mélyen egyet értettem.
- Kérhetnék, pár percnyi csendet és meghitt nyugalmat ameddig visszaírok neki? – néztem, egyik tesómról a másikra. Végül pedig elmerültem a telefon kijelzőm tanulmányozásában.
„Szia! Már én is úton vagyok! Eddig ez az út is eseménytelen! Bár nem sokára úgy is megérkezünk a végállomásra. Neked is további jó utat!
Tündéred Merry”
***
Végül, több megállás árán, de megérkeztünk a régi kúriánk elé. Amilyen gyorsan csak tudtunk belebújtunk a kabátunkba és már rugó módjára pattantunk ki a kocsiból.
Az ég felettünk hamuszürke volt, számottevő havazással fenyegetett. Ám ez a borongós idő sem törte le a hangulatunkat. Sőt. A „kastélyunk” ott tornyosult sötéten és ijesztőn előttünk. Vagyis leginkább azok számára ijesztőn, akik nem ismerték a családunkat.
A fagyos szélbe kocsiajtók csattanásai vertek ritmust. Az alsóbb szinteken lévő ablakokból halvány narancssárgás fény szűrődött ki. Odabent nyilván már kellemes meleg uralkodott., és itt kint a hideg szélben állva, már előre hálával gondoltam a tündér szolgáinkra, akik karban tartották az épületet.
Arzen megállt az ajtó előtt és hosszas zsebben kotorászás után végre előhúzta a magas vasalt mahagóni ajtó kulcsát. Míg a tető szélén trónoló vízköpők kíváncsian figyelték, hogy kik a vendégeink, és miért jöttek ide, és hogy mikor lépik át a ház küszöbét. A sálamba bújva figyeltem a jelentet, a táskámmal a kezem ügyében. Ez lassan egyfajta elhalaszthatatlan kelléknek kezdett számomra számítani. Megfordulva, a hátam mögött lustán elnyúló hatalmas kertet csodáltam meg újra, melyre a tél álmosan sejtelmes csendje borult. Elnézve a házig vezető hosszú utat, valamiért otthonos érzés vett erőt rajtam. Az a fajta hazaértem érzés. Igen. Tudtam, hogy nagyon is jól érzem, ahogy újra az otthonunk felé fordulva, hogy odabent melegedjek át - az itteni igen csak hideg idő után - abban a házban ami ezernyi titkot rejtett magában.
|