Navigáció


RSS: összes ·




Krimi: Mindörökre Vadász 9.

, 554 olvasás, SusanWinter , 0 hozzászólás

Spirituális

Alighogy beléptem az ajtón, becsuktam magam mögött. Nem az új gyilkosság izgatott. Utáltam Louis-t, nem tudtam miatta összpontosítani. Gyerekes lett volna egymásra mutogatnunk. Mindketten pontosan tudtuk, hogy mit kell, vagy kellene tennünk. A saját dolgunkkal törődni arra figyelni és koncentrálni. Igen ez lett volna az ésszerű döntés. Fáradt voltam a gondolkodáshoz bezártam az ajtót, és neki támaszkodtam. A fejem halkan koppant a fán, csak most éreztem meg, hogy a fáradtság égeti a szememet, eddig nem fájt, de most... Ha nem megyek azonnal aludni, akkor a fejfájás is be fog köszönni a tényleges elalvás előtt. De a fenébe is! Nem tudtam aludni. A gyilkosság körül jártak a gondolataim. A hírekbe az első nap óta bele sem pillantottam. Csak elhomályosítaná a tisztánlátásom. Ettől függetlenül halk léptekkel osontam végig az árnyakba burkolózó előtéren a konyhám felé. Muszáj voltam enni valamit, mielőtt bebújok a zuhany alá. Még odabent is azon járt a fejem, hogy valaki szándékosan idegesít engem. Persze ez jó elgondolás, valahol minden bűnöző azt szeretné, ha elkapnák. Ha valaki megállítaná, hogy ne kövessen el több gyilkosságot. Ez egyfajta segélykiáltás a részükről. Láttam már nem egy ilyet. Az a közvetlenség zavart, amivel a jeleket hagyta. Azaz, hogy felóvakodtam volna, ha egy óvatlan pillanatban nem nyikordul meg az egyik rozoga lépcső fok a talpam alatt. A papagájom egy szirénát is megszégyenítő rikácsolással vágta kettőbe a csendet, a magam részéről reflexből nyúltam a fegyverem után. De meg is akadt a mozdulat. Megijedtem. Soha nem voltam, ijedős fajta. Most mégis. Lehet, hogy ezután a bűntény után ki fogok venni egy hosszabb szabadságot, hogy kellőképpen kipihenhessem magam. Ahogy visszasétáltam a madaramhoz, óvatosan simítottam végig a szárnyait, hogy megnyugtassam.
- Nyugi, csak én vagyok. – rám pillantott, majd közelebb jött hozzám, a nagy csillogó fekete szempár egyenesen rám nézett. – Ne aggódj. Minden rendben van. – mosolyodtam el fáradtan, és magamban hozzá tettem, hogy legalábbis remélem. Kis ideig még álltam mellette egy helyben. Ismertem a természetét, képes lenne egészen hajnalig rikácsolni.
Felsiettem a szobámba, behúzódtam a forró zuhany alá. Érdekes mit nem képes tenni egy jó fürdő az emberrel. Elzsongította az agyam, még akkor is ha még épp úgy hasogatott a fejem, hogy mindjárt szét szakadt. Gyorsan húztam magamra a ruhámat, és azonnal bele vetettem magam az ágyba, hogy aztán lassan alá ereszkedjem az álmok néma, ám annál beszédesebb világába.

A halott beesett arca, nyitott üveges tompa tekintetű szeme, és félig nyitott szájának fekete alagútja ott lebegett a szemeim előtt. Mintha nem is ember lett volna valaha, hanem valami furcsa nem e világi porhüvely.
- Mondd, mit akarsz? – szólítottam fel, én kis naiv azt hittem, hogy a puszta parancsomra egyértelműen fog válaszolni. Az ember lánya feszt csak álmodozik. Nem láttam semmit csak őt, mindenem ő rá összpontosítottam, az arcára a szemére, a szájára. A holt szempár egyenesen rám szegeződött, és rajtam kényelmetlen érzés lett hirtelen úrrá. Rossz volt a szemébe nézni. Nem tudtam állni azt a pillantást. Kitágult pupillája egyenesen rám szegeződött, mintha élve beakarna kebelezni.
- Ne feledd... - kezdte lassan. – A pokol talán életre kell, ha a pentagramma megfordul.
- Mi? – éreztem, hogy grimaszba rándul az arcom.
- Vigyázz, ne forduljon! – hördült fel.
- De mi az... Istenért mondd már meg... – elment, egy csettintés alatt tűnt el, úgy mintha elfújtak volna egy gyertyát, csak itt nem volt füst… nem volt meleg, és egy újabb álom szippantott magába.
Aztán újfent a szülői ház bukkant fel. A nagyanyám lépett elém.
- Sissi... – kinyújtotta felém a karját. A szokásos ruháját viselte zöldszínű ruhákat egy kék pulcsival, szürke zoknival, sötét papuccsal és köténnyel. Az a tipikus nagymama ruha volt, és semmi ijesztő, vagy másvilági nem volt benne. Olyan volt, mintha még mindig élne.
- Nagyi. – odarohantam hozzá és átöleltem.
- Csssss.... Sissi nincs sok időnk, figyelj, ha valaki megfordítja azt, ami a jelképünk akkor talán a világ vége is eljöhet.
- De mi az a jelkép?
- Tudni fogod… - visszhangzott a hang tovább a levegőbe, és én egyszer csak azt vettem észre, hogy a semmit akarom magamhoz húzni.
Majd váltott a kép és hirtelen Louis szobájában voltam. Zavartan néztem szét. Épp hajnalodott, a kelő nap halványpirosa bekúszott a fehér függönyökön. Louis félig húzta magára a takarót. Fehér izmos mellkas villant elő a fekete paplan alól. A jobb karja feje mellett pihent behajlítva karban tenyérrel kifelé fordítva, a bal pedig a törzse mellett szintén tenyérrel kifelé. Leültem az ágya szélére, végighúztam a kezem a mellkasán puha volt és simogatni való. Értetlenül meredtem az arcába… egy álmot nem tudok megérinteni az álmokban, nincsenek érzékelések, nem érzünk, illatot, ízeket és az anyagokat. Kinyitotta a szemét és immár rám nézett a kék szempár. Mosoly bujkált az arcán. Túl jól szórakozott a francba tudta, hogy ott vagyok. Felugrottam az ágyról, és rohanni kezdtem... de az út kiveszett a talpam alól.
Arra keltem fel, hogy kapálózok a lábammal, mintha futnék. A takaróm már padlón pihent, míg én mindig menekültem. A napfény ébresztett fel, éreztem, ahogy gyöngéden megérinti az arcomat, és erre eszméltem fel. Nagyon lassan ültem fel az ágyban a pólómat és a nadrágomat igazgatva.
- Csak egy rohadt álom volt. Az egész csak egy rohadt álom volt. – nevettem fel, és most az egyszer tényleg tudtam örülni annak, hogy a napfény ébresztett fel. Csöngött a telefon, erre már sikerült az örömujjongásból is magamhoz térnem. Nem akartam fel kelni... Nem akartam senkit sem végig hallgatni... különösen nem Louis-t. De... A rohadt életbe is feltápászkodtam és elindultam, hogy felvegyem a kagylót, legközelebb be fogom kapcsolni az üzenetrögzítőt...
- Hallo. – morogtam bele kagylóba. Dorina volt az.
- Gondoltam, hogy otthon vagy.
- Remek miért hívsz?
- Történt valami éjjel.
- George King kihúzva a listáról.
- Ühm... Van valami...
- Mi?
- Találtam egy megfordított pentagrammát. – elsápadtam. Eszembe jutott az amit mondtak… a férfi is George… és amit a nagyanyám is mondott… a jelük… azt hittem a szellemek jeléről van szó, holott egyáltalán nem arról volt szó. A fordított pentagramáról. Azonnal talpra ugrottam és ugyanazzal a lendülettel vissza is borultam az ágyba, reggeli szédülésnek nem örülünk.
- Egy órán belül Louisnál találkozunk. – leheltem a kagylóba a nevet, mivel az volt a leglogikusabb, ha most már tényleg Louist fogjuk agyba, főbe nyúzni… Hmm… agyba, főbe nyúzás… jól hangzik… pláne hogy kiről is van szó. - Út közben felszedlek, várj rám a házad előtt… innentől jobb, ha csapatban közlekedünk. – letettem a kagylót, és tárcsáztam Louis számát. – Gyerünk, vedd fel... – morogtam a kagylóba, erősen reménykedve abban, hogy lesz oly kedves aranyos és felveszi.
- Igen itt Louis.
- Van egy kis baj. Dorina talált valahol egy nyomot. Egy órán belül nálad vagyunk. Ott beszéljük meg a dolgot. Más kellő képen biztonságos hely ahova mehetnénk nincs a te házadon kívül.
- Várlak. – mondta pontosabban, inkább suttogta a kagylóba a szavakat, olyan tónusban, ami kétséget sem hagyott arról, hogy frissen ugrasztottam ki az ágyból. – Utána nekünk is beszélnünk kell. – kicsúszott a kagyló a kezemből tudtam, hogy tudja és ez nagyon rossz hír volt. Reggel egyenlő zuhany, hideg zuhany minél hidegebb annál jobb. Legalább rekordidő alatt ébredek fel. Utána vissza az emeltre, hogy előkaparjak pár ruhadarabot a szekrényből. Már megint úgy néztem ki, mint aki csak edzeni megy a kondi terembe. Bár a kopott kék farmer, nem igazán illet a képbe, de a könnyebb anyagú fekete koponyás póló az igen. Fölé még felcsatoltam a pisztolytáskát. Jó érzés volt tudni, hogy ott van az oldalamon, szilárd volt és szerettem ezt a fajta szilárdságot. Mert ez a valóságra emlékeztetett. És persze ha kellett meg tudtam fogni, kihúzni, és meghúzni a ravaszt. Csak az nem volt mindegy hogy mindezt milyen gyorsan teszem meg, és hogy kire is célzok. Ezek a gondolatok jártak a fejemben, ahogy lehetőleg laza mozdulatokkal végig sétáltam a házon, gondosan bezártam mindent. Úgy döntöttem, hogy mostantól nem árt, ha jobban odafigyelek a személyes biztonságomba is. Akár hogy is gondolkodtam, még is csak azt éreztem, hogy jobb, ha most az egyszer odafigyelek. Valami rossz előérzet féle kerített a hatalmába. Valami olyasmi, amit változások előtt érez az ember. Nem tudod, mi az, nem tudod mi lesz, csak azt tudod, hogy jön, és gyökerestől változtatja meg az életed.
Minél mélyebbre ástam ebben az ügyben, annál furcsább és furcsább dolgok bukkantak napvilágra. Olyasmikkel kerültem kapcsolatba, amikre soha életemben nem figyeltem oda. Az a gondolatom, hogy két lábbal állok a földön és teljesen reálisan gondolkodok alapjaiban ingott meg. Kilépve az ajtón az éles reggeli fény fogadott, ahogy újfent az ajtóba csúsztattam a kulcsom, valamiért egy pillanatra a torkomba ugrott a szívem. Ideges voltam. Igen én. És ez abszolúte nem volt jó jel.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Spirituális
· Kategória: Krimi
· Írta: SusanWinter
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 59
Regisztrált: 0
Kereső robot: 26
Összes: 85

Page generated in 0.0732 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz