Április verőerein ömlik a tavasz.
Tajtékot vernek a hőhullámok s porol a szél.
Korai lenne, ha siratnálak, de
keselyű arcú remény kapaszkodik gondjaim kocsijába
s fekete lovakat fog belé
s fekete kocsisokat ültet a bakra
s fekete asszonyokat hoz, akik követnek.
És fekete sugárnyalábok hullnak a napból
a lábam elé a kövekre, hiába mondom, hogy szeretlek.
Riad bennem a gyermek.
Szűkölnék, mint kutyák, akiket vackaikból kivertek,
s menekülnék,
de csak ülök, s bámulom kezeimet,
tehetetlen teérted feleselő emlékeim között
Anyám
Megjegyzés: Bácsalmás, 1971