Kis szoba, fehér kórházi ágy, ezen feküdt anyukám. Álmában ablakán berepült egy kismadár. Csőrében kis koszorút tartott, cifra tolla hullámzott. A kerek koszorúnak egy darabkája hiányzott. Csivitelt, és azt mondta: "kisgyermeked fog születni, de nagyon sokat fogsz bánatos lenni." Felébredt, könnyes szemét megtörölte, és várta hogy megszülessen az a kisgyermek, akit majd Lacinak keresztelnek.
És világra jöttem én, hatvanhárom telén. Beteg szívvel, és szemmel. Az élet nem volt hozzám kegyes, sok bajt rakott rám, igazat mondott a kis madár. Sok bajt okoztam anyukám.
A tanyai kicsi házban mindenki szeretett, rajongtak értem, ha hallották a nevemet. Anyám büszkén dajkálta a kisfiát, Lacikát. Sokszor voltam beteg, de a szeretet életben tartott, mert volt ki vigyázott reám, az Isten, és az édesanyám. Ahogy múltak az évek, a nagyszüleim is elmentek. Felnőttem, jött egy hosszú hajú lány, aki szeretett, és gyermekeim anyukája lett.
A három kicsi lány, és a két fiú, az öt rosszaság. Boldogok voltunk, elmúlt több, mint huszonnégy év, de egyszer minden szép véget ér. Bár foghatnám a kezét, simogatnám haját. De már csak a nevét olvasom egy fekete sírfalon. A társam volt, elment, itt hagyott.
Sokszor gondolom, érdemes-e élni, levegőt venni? Nekem már csak ez maradt, írni a lilaakác fáim alatt, melyek a nyáron hűvöst tartanak. Nézni a cicáim játékát, fognám az unokáim kicsi kezét. Ha ők boldogok, akkor én is az vagyok. Tudom, hogy a kismadár a koszorút nekem hozta, de útközben egy darabkáját elszórta. Így maradt életben csupán ez a tanyai "kis zsivány."