Nehéz halál, mégis oly tüzekben égek,
hol csontomig emésztve, lassan porladok.
Már nem kell, hogy védj, csak hagyj lebegni kérlek,
felhők fölött, itt lenn levegőt sem kapok.
Sötét szárnyával varjú-szél jár felettem,
téphetem köntösöm, most már minden kevés.
Csak papok ígérnek feloldozást, hittem
balga mód magunkban, hogy nem lesz csüggedés.
Arra ítéltek, hogy cipeljem e sorsot,
ennél tán száz megveszett halál is könnyebb.
Elszegődtem, nyelem a kijáró zsoldot,
mindig a távozó lépés a serényebb,
és csak hallgatom, hogy halnak el a zajok.
önmagam poklától menekülés nincsen.
Megperzselődtek bennem a fehér lapok,
tűnődök naponta az elveszett kincsen.
Mikor egy szívemre ájult pillanatban,
türelemmel áthajolt fölöttem Isten,
kezében ott voltál, hiába tagadtam,
most felhők lengő hajában semmi sincsen.
Kezemre fényed ült, gyöngyös-mozdulatlan,
bennem mosolyod szép-halkan kivirágzott.
Hulló gyöngyök között hiába szaladtam,
viharomban mindenem rongyosra ázott.