Navigáció


RSS: összes ·




Regény: A megkopott babaház (IV. rész/1. fejezet)

, 387 olvasás, Mona , 6 hozzászólás

Sors

Tekintete a távolba révedt, miközben szájához emelte a kávés bögrét. A tűzforró fekete azonnal hólyagosra égette a felső ajkát és nyelvének elülső részét. A mosogató tálca felé fordult, belekoppintotta a porcelán poharat, s hagyta, hogy a tüzes folyadék elhagyja a száját. Konyharuhát nedvesített és óvatosan az ajkához nyomta – szinte hallotta, ahogy sercegnek a megégett szövetek.

Ava egy másodpercre abbahagyta a beszédet. Korholóan nézett John-ra, akinek szemeiből kicsordult a fájdalom könnycseppje.

- Te nem is figyelsz rám. - szúrta John felé. Tökéletes tartású fekete tincsei fénylőn lebbentek, ahogy követték bólintó hangját.
- De... - próbált válaszolni, de ajkának húzódása fájdalmas némaságra késztette. Visszanyomta szája elé a ruhát.
- Nekem nem kell gyerek. Kiskutya sem kell, sem macska. A primitív élőlények sok gonddal járnak, s ez a gond, John... megváltoztat. Maga lennék „A gond”. - Ava fekete szeme választ-várón villant John-ra. - Nem szólsz semmit?

John a konyhapultra tette a ruhát és úgy döntött, hogy túllép a fájdalmas zsibbadáson és beszélni kezd.

- Miért kapaszkodsz? - kérdezte.
- Hogy? - rikkantotta Ava. - Kapaszkodom? - az étkezőpadon ült, s kenegetve masszírozta a bokáját.
- Az elméletbe kapaszkodsz... ahhoz, amelynek valódi valóságtartalmában sosem lehetsz biztos.
- Én biztos vagyok.
- Néha úgy csinálsz, mintha mindenki csak bábu lenne körülötted, Ava. Mi rángathatóak vagyunk, de Te nem?

Ava egy sértődött másodpercre a férfi kék tekintetébe süllyedt, majd figyelme újra a bokája felé fordult. John rápillantott a faliórára, majd leguggolt a nő elé és óvatosan megvizsgálta a lábát.

- Fáj? - kérdezte.
- Ne akarj doktorbácsisat játszani velem. - tekerte kegyetlenül a fejét. - Ne akard a gondomat viselni. Ne éreztesd velem, hogy meggyengültem. A nőt lásd bennem. - a fekete íriszek peremén fellángolt a tűzvörös parázs, s fejét oldalra döntötte. - A királynőt. - állát megemeve ellapította tekintetét. - A szajhát... akit megkefélhetsz.

John ujjai megdermedtek a nő vékony, fehér bokája körül. Mocskos szavai haraggal töltötték el szívét.

- Csalódást fogok okozni, ha olyannak akarsz, aki nem vagyok... - folytatta.
- Ha nem fejezed be a kapaszkodást, te sem fogod megtudni, hogy milyen is vagy...

Ava előrecsúszott a padon, meztelen combjai John öle felé nyíltak, miközben elrúgta bokájáról a férfi kezét. Hátát kiegyenesítette, vörösre festett ajkai lüktetve szomjaztak.

- Nem lennének elvárásaid, ha nem kellett volna felnevelned a testvéreidet. - válaszolta Ava, miközben John ölébe csúszott.
- Ha nem balesetes emberekkel foglalkoznál, Ava, akkor te is észrevennéd, hogy a család nem csak a veszteséget jelentheti. - John átölelte a nő derekát.
- Hihetetlen, hogy ezt pont te mondod... - válaszolta a nő.
- Ezt választottad. Betegeket a halál széléről... ez nehéz... és mint a mocsár... húz téged... elidegenítve az élet naposabb oldalától. - Ava lehúzta fekete bugyiját, s a konyhakőre dobta.

John felállt, tartva Ava hátát, s felültette őt a konyhapultra.

- A napos oldal illúzió. - válaszolta a nő, miközben kigombolta a férfi nadrágját. - Csak azok hisznek benne, akik még nem tapasztaltak traumákat. Mindannyian ott kötnek ki végül, ahol én vagyok.

Ava magába húzta John-t, ajkát a férfi füléhez simította.

- Lehet élni a pokolban... a Mennyből alázuhanni a fájdalmas... - folytatta, s lábaival magához szorította John csípőjét.
- Szárnyak, Ava... szárnyak... - sóhajtotta a nő nyakába.

Ava a plafon felé emelte arcát és harsány, mégis mély hangon felnevetett, majd kezeivel ellökte magától John vállait. A férfi a mögötte álló étkezőpadra zuhant.

Ava a levegőbe emelkedett... karjait széttárva lebegett a plafon felé, s csak nevetett és nevetett... John felállt és megrendülve bámulta a nőt...

Talán egy egész perc is eltelt, mire Ava végre kiszakadt ebből a képtelen transzállapotból, s pillanatnyi eszméletvesztéssel ájultan zuhant John karjaiba. John óvatosan lefektette a padlóra, majd némán figyelte a nő elsimult arcbőrét.

- Ava... - suttogta felé néhány pillanat után és megsimította a homlokát.
- Ennyit a szárnyakról, Drágám. - suttogta érces hangon még lehunyt szemekkel. - Nincsenek angyalok, John. Soha nem is voltak. Férgek rágják a terhesek méhét... - szeme kinyílt... fekete írisze körül vörösben izzott a fehér. - Elárasztják a világot. Felzabálják a fényt, hogy nyálkát szarjanak.

Ava feltámaszkodott, s kicsúszott John alól.

- Te pedig ezt választottad. - Ava a falhoz csúszott, szoknyáját eligazítva eltakarta csupasz nemiszervét. - Szeretni ezeket... ezeket, akik az életünket teszik tönkre.

John sóhajtva felállt a földről, felhúzta nadrágját és leült a padra.

- Megbabonáznak téged a kis nyálbuborékokkal, meg a göndör kis fürtjeikkel... a pici ujjacskáikkal... a valós sötétség kevésbé gonosz és álszent ügy, John, mint ez a vak reményt keltő angyali létezés...

John a hajába túrt. Tekintetét az ablak felé fordította. Hajnali volt a mély-telt bronz napfény, amely pillanat-nyalábonként kezdte bevilágítani a konyhát.

- Az örök fiatalságot adják nekünk, Ava. - pillantott ismét a nőre. - A halhatatlanságot. Bennük fiatalodik újra a lelkünk...

Ava dünnyögve feltápászkodott, kissé sántítva lépett a padhoz, John elé.

- Az élet, Ava... nem a tudás és a trükkök szemfényvesztő mágiája... nem az értelmetlen levitáció... és test-nélküli vándorlás a szél akarata szerint... nem elég hozzá a psziché, Kedvesem...

John felállt és gyengéden kezébe vette Ava elgyengült ujjait. Sötétkék szemeiben ragyogtak a reggeli fény kora-tavaszi, ázott-csillogású cseppjei.

- Szív. Tüdő. Máj. Vesék. - John saját mellkasához tapasztotta Ava tenyerét. - Erek... hiába a lélek, ha nincs erő a testben. A magzatok élni akarásukkal adnak erőt nekünk... a születésükkel... új világokat... új fényeket, melyekben mi öregek is újra felragyoghatunk... újraindítják az időt... azt az időt, ami már kezd elperegni az ujjaink között.

Ava unottan és hitetlenül döntötte szemeiből a vakságot, így John még erősebben szorította magához a kezét.

- Az üres sötétségben könnyebb mozogni, mint a fényes káoszban. - fejezte be John a gondolatot.
- Nincs külön fény. Vagy külön sötét. Nincs fiatalság, öregség. És nincsen idő. Minden fogalom illúzió. Mindent a psziché irányít. Fest, zenél, illatoztat, láttat és éreztet. Az emberi psziché. Amit gondolsz. Én nem a gondolataimban élek. A gondolatok börtönbe zárnak. A fényben a legkönnyebb megvakulni. Az élethez nem kell test. Sem örökítőanyag. - sorolta Ava a szavakat.
- Ava... az elutasítás nem lehet megoldás. Az nem lehet válasz a miért-ekre.
- Ezt most nekem, vagy saját magadnak mondod? - John bólintott.
- Talán valamikor azt mondta neked egy orvos, hogy nem lehet gyereked... - Ava közbe akart vágni, de John nem engedte levegőhöz jutni. - Azóta már te is orvos lettél... és tudod, hogy nincs mindig igazunk... - Ava torkán akadt a levegő. Reszkető szemeit hirtelen rántotta el John-éból, s az ablak felé fordult.

John utánanyúlt és újra magához perdítette.

- Hé...
- John... nem tudom, hogy segíthetnék többet abban, hogy Anne megtaláljon...

John elengedte a nő karját.

- Abban segíts, hogy Dee találjon vissza...
- Miért John? - Ava szemeiből hirtelen robbantak ki a könny-patakok.

John ismerte ezeket a könnyeket... sosem látta igaziaknak, ahogy talán semelyik érzelem nyílvánítását sem. Felhasználta azokat, és olyan ügyesen az emberekben való vájkálásra, hogy a férfin kívül senki nem fedezhetett fel csalást.

- Mert Ő Dee... - suttogta felé John. - Anne meghalt...

Ava egy dacos sóhajjal apasztotta el könnyeit, s az ablak felé fordult.

- Fogalmad sincs az egészről. - kezdte. -... hogy ki ő... és ki volt... főként, hogy ki lett volna... - Ava visszafordult, karjait vasrácsként keresztezve mellkasa előtt. - Többet vártam tőled, John... Te többet látsz bárkinél... - sziszegte szigorúan. - Tudod, hogy a kívánságok mindig valóra válnak...
- Attól félsz...? - John nyelt egyet, majd folytatta. - Hogy ha gyermeked lesz, te magad már nem lehetsz többé az?

Ava félrenyelte a könnyeit és zihálva fordult John felé.

- És Te? Te miért félsz? Miért félsz attól, hogy a holtak nem élhetnek újra?
- Hiszen ez az orvoslás alaptörvénye, Ava... - válaszolta John, majd lopva rápillantott a faliórára.
- De így el foglak veszíteni... - suttogta a nő.
- A feleségem leszel, Ava.
-... és az ex-feleséged.

A konyhakő szétrepedt, ahogy a plafon is. A szürkéskék lap közepe egyenetlen sávot vont kettejük közé. Bedőlt a fény, fentről hó-szitálás szerűen hullt a vakolat.

- Mennem kell dolgozni... - sóhajtotta John. - Később átbeszéljük a depressziódat...

John átnyúlt a láthatatlan hágón, ujjait ezredmásodperc alatt fagyasztotta le a hideg. Felszisszent, megdermedt, majd újra folytatta a mozdulatot, megsimítva a nő alkarját.

- Már nem divat a hősködés, John. - morogta Ava.
- Szívem, a boszorkánykodás sem...

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sors
· Kategória: Regény
· Írta: Mona
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 344
Regisztrált: 2
Kereső robot: 40
Összes: 386
Jelenlévők:
 · arttur
 · oprae


Page generated in 0.7126 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz