Ó szerelem, mily ábránd
vagy te, hogy
elhitetted a puszta
virágzását, mely
ott még tél, de
ember már fél.
Légiók tüzes léptei
emésztik az idők
derengő szíveit,
s puha szellők járnak,
barlangba bárgyún másznak.
Oh, mért kell jönni?
embernek lelkét
semmibe vetni?
Még ha lobogó-
ként ódákat zengsz is,
s kardokat hozol
ellenbe a vésznek,
végül ember ellen
fordulsz, s lőn
minden eltorzul.