Vénasszonyok nyarában bujdokol a nyár,
udvarolgatva,
kedved keresve,
de lassan csomagolni szeretne.
Harsogón zöld leveleit némán siratja,
bizakodva gondol a jövő tavaszra,
fényének erdejét felhőkre ülteti.
Langyos éjszakákon
páraként ül a fákra,
de már egyre színesebb lombjuk koronája.
Esőgyöngyeivel fürdeti a fákat,
mint szerelmes karok, ölelik az ágak.
Ha az ősz huncut nevetéssel elébe áll,
nyárnak mosolyában szerelem muzsikál.
Búcsúznak egymástól némán,
szellő sóhajával,
ahogy ajkad íve feszül ajkamon,
a szerelem szavával.