Jön akkor is ha nem hívod,
ássa lassan mögötted a sírod,
hiába futsz előle, hiába,
mindig ott lohol lábaid nyomában.
Apránként veszi hatalmába
tested, s mindent elrabol
ami szép volt benned,
ellopja szemed ragyogó
kékjét, feszülő izmaid ifjú
üdeségét, kihullik szép hajad
szálról, szálra s követik fogaid
hiába vigyázol rája.
Bőröd lesz mint szattyán, oly
ráncos és sárga, mely oly hamvas
volt, mint barackfa virága.
Elveszi kedvedet, s örömödet,
s ha már mindent elrabolt
tőled, percről percre, kurtítja
idődet, s a végén nem marad
más hátra, egy sóhajjal bedőlni,
kiásott sírjába.