A bársonyos estben kigyúl a táj,
a fénylő pillanatok elragadnak,
most megáll a felkorbácsolt idő,
vele én is, időt adok magamnak.
Nézem a pihenni térő napot.
Aranyló arca bíborra változik,
sok apró felhőcsomó az égen
búcsú sugarától lángolva izzik.
A végső perc varázsát csodálom.
Az elmúlásban is sziporkázó fényt,
múló alkonyi parázs nagyságát,
mely a bukásban is hordoz még reményt.
Ehhez méltó búcsúzásra vágyom.
Agyamban és szívem reaktorában
sűrített tudást és indulatot
szétszórhassam egy utolsó sugárban.
Amit kihagytam, most már feledem,
az emlék szirmait a csendre szórom,
s a pulzáló végtelen részeként
csillagpor sorsomat békén fogadom.
Mennyi van még hátra, nem tudhatom,
s titok, mit ád. De mily csodára várnék?
Vándor vagyok, a Caminom végén
már nem tervezek, minden nap ajándék.