I.
Isten háta mögött kuporogva zokog az Én,
önmagába fordult figyelme belső peremén
sápadt idő-habokat szel a közömbös élet
… míg künn temérdek színes-szagos részlet
kerget illanó, csélcsap perceket,
évődve bőrökbe mar, fel-, felnevet
s száll lobbanó szerelmek bodor füstje,
parázs-vöröse alatt örökké izzó,
feketeszén szíveken fortyog Darvin üstje…
bent, mint magánytól remegő gyermek
valódi arcát takarja a lélek.
II.
... mert megöl engem,
mi téged felszabadít
s elvesz belőlem, mit
magadból nekem adsz,
részemmé válsz
határtalanul olvadva belém,
s én, így maradva alul
magammal szemben,
elmosott lelkemen belül
leszek egyben te,
cérnahangú fohászt lehelve
az egyesülés margóján testedre,
míg ujjaink indái összefonódnak
hívod majd szeretkezésünket
te újjászületésnek,
én, halotti tornak... "