Nélküled valahogy
fakóbbak a színek.
Sápadt nappalok,
pasztell éjjelek
adnak kézről-kézre.
Csitul a kín, vagy én
lettem keményebb,
képes vagyok hinni
a tavaszi szépnek.
Néha még szégyellem
hogy tudok nevetni,
nélküled.
Mikor ölébe von az est,
kezed nem simít testemen,
szíved nem dobban
egyszerre szívemmel,
s ha csillagos éj
leple rám simul,
- mint halk imával –
neveddel alszom el.