Ásítva kelt fel a nap, némán, lábujjhegyen.
Elkísérte a szél huzatos, kusza gondolata.
Csalódott Égi zápor, az ősz bódult varázsa eltörött.
Gyászba öltözött a tél, zord arca sápadt, elgyötört.
Múlnak az esztendők, öregszik a sokat megélt lélek.
Elfáradt az ember, tenyerében ott van a kor nyoma.
Néhány szó, mit elmondana még, de már nincs kinek.
Utolsó gondolat, ami némán ott ragadt szíve peremén.
Könnyű dér, bársonyos, puha, könnyű szellő kísér.
Az elmúlás oly nehéz, tűzszemű angyal, ki ott vár reád.
Végállomás a lelkeknek, ahol minden gondolat összeér.
Könnyek tava, csendes kis patak, melyben némán elmerülsz.