Navigáció


RSS: összes ·




Próza: A maci

, 705 olvasás, P. Molnár Ágnes , 18 hozzászólás

Ezerszín

A padlás hátsó zugában élt már sok éve. Megszokta a körülményeket, nem lázadozott már.
A nagy doboz lett az otthona, lassan belakta. Megbarátkozott a szomszédokkal.
– Rendes népség – gondolta, amikor már alaposabban megismerte őket. Valahogy ez vigaszként hangzott a szájából. Lelki vigaszként. Amikor beköltözött, helyesebben beköltöztették, magának való volt. Nem szólt jó sokáig senkihez. Szomorúság ült a szemében. A szomszédok udvariassági látogatásokat akartak tenni, be-bekukkantottak a nyitott doboztetőn, de ő nem invitálta őket. Sőt! Elég elutasító volt. Néha durván szólt hozzájuk. Ha szólt! Nagyon nehezen tudta feldolgozni azt, hogy elvették tőle mindazt, amit és akit szeretett. Elvették az életét, és ide száműzték a padlásra. Oda, ahová csak ritkán szivárgott be a napfény. A cserepek között néha talán, amikor a nap épp a megfelelő szögben állt, és csak akkor, ha nagyon ragyogott. Egy ablakocska volt távol tőle, elég poros, és szürke volt már, az sem akarta beengedni a fényt. Érezte már ő is, ahogy átjárja a por a testét. A testével együtt eltemette a lelkét is a por alá.
Szóval ő ott élt a nagy dobozban, amiben még nagyon régen a tv-t hozták a lakók. Tv-s doboz lakója. Már csak így nevezték a szomszédok. Jobbra, a tetőcserép alatt lakott a pók, gyönyörű hálót szőtt. Megtehette, itt bizony senki nem bántotta, vagy zaklatta. Itt békén hagyták. Hatalmas pók volt, potrohája óriásira hízott. Nem volt egy szép látvány, de külsejét meghazudtolva, nagyon barátságos volt. Sokszor mesélt arról, amit lát, ha a cserepek közül kimászik a napra. Ilyenkor mesedélutánokat tartott a padlás összes lakójának.
A doboztól balra a baba lakott, kicsit már hullott a haja, nem volt éppen mai gyerek. Színes ruhája poros és gyűrött volt. Kék szemei bámultak a világra. Arra a világra, amit hátán fekve láthatott. A cserepeket. Szerencséjére épp fölötte szokott a holdvilág bekukkantani, és jó barátságba kerültek. A baba mindig alig várta az estéket, hogy Hold cimborája lenyújtsa karjait, és megcirógassa poros porcelán arcocskáját. A padláson élt még a népes egér család, a családfájukat nehéz lett volna lerajzolni. Már a többi lakó sem igazán követte, hogy ki kinek az anyja, apja, vagy testvére. Ők voltak az Egerek. Folyton rohangáltak, be nem állt a szájuk. Egymás szavába mesélték az élményeiket. Sok mindent bejártak már, ők voltak a padlás nagy utazói. Aztán voltak olyan lakók, akik csak bizonyos évszakban jártak vissza, itt töltötték a nyarat. Nyaralójukat minden évben kitatarozták, aztán családot alapítottak, gyereket neveltek, és ősszel tovább álltak. Könnyű volt nekik, szárnyaikkal bejárták a világot. Sok mindent meséltek, élmény volt őket hallgatni. A nagy dobozban még rajta kívül volt egy műanyag kisbicikli, megkopott már rajta a festék, de ha egérpapa arra járt, még tudott csilingelni.
Itt élt, már nem is számolta, hogy hány holdat és hány napot látott. Szomorú szíve lassan belenyugodott ebbe a helyzetbe. Néha még eszébe jutott az előző élete. A puha kezek, ahogy szorították, és a cuppanó puszik, amik csattantak az arcán. Sokat utazott akkor, volt boltban, moziban, játszótéren, járt óvodába. Egy gyönyörű polc lett akkor az otthona, mellette egy plüss csacsi ült. Az alsó polc a babáké volt, egy szép babaházzal. Minden pillanat öröm volt és nevetés. Boldog volt! Akkor nem tudta, hogy boldog. Mai öreg eszével már érti, hogy akkor boldog volt. Most beletörődött. Amikor először hozták fel ide, és itt hagyták, akkor még reménykedett abban, hogy csak itt felejtették. Meghallja majd a lépteket, ahogy a gazdi szalad fel érte, és már érezte is a puha finom kezek érintését. Hallotta a gazdi szívdobogását, ahogy boldogan magához szorítja. Várt napokat, heteket. Nem jött érte senki, és akkor már tudta, őt elfelejtették. Aztán múltak az évek. Ő nem felejtett. Hallott néha zajokat a házból, lépteket és hangokat. Belenyugodott a sorsába, de barna gombszeme sokszor fénylett. Talán a könnyektől.
Aztán az egyik reggel valahogy másképp kelt a nap. Valami furcsa érzés volt a mellkasában, a gondolatai is szárnyaltak. Úgy érezte ma történni kell valaminek. A pók szomszédja reggel ráköszönt, még ott ácsorgott sokáig a doboz szélén, és mindenfélét mesélt neki, de ő nem tudott ráfigyelni.
Ma történni fog valami! Érezte! A nap benézett, sugarai megvilágították a poros padlást, a pókhálók megcsillantak, valahogy még ez a sötét és szürke hely is megváltozott. Aztán délután megtörtént a csoda. Hallotta, hogy léptek közeledtek, és nyikorogva kinyílt a padlás ajtó. Hangos nevetés, és szavak.
– Ide tettük, emlékszem! – csilingelt egy női hang. – Meg kell lennie, mert a kislányomnak oda akarom adni.
Ez a hang! Összerezzent. Ez a hang!
– Itt van! Itt van! - kacagott fel a hang tulajdonosa. Aztán megjelentek a kezek, karcsú ujjakkal. Megcsillant rajta egy gyűrű. Ő csak ennyit látott. Aztán a kéz kiemelte először a biciklit.
– Nézzétek! A biciklim. Istenem! – nevetett a hang. Aztán a kéz megtapogatta, hozzáért.
– Itt van! Jaj, de jó! - ujjongott, és lassan kiemelték a dobozból. Gombszeme nem látott mást, csak egy kék szempárt.
– Ez ő! – suttogta magában – Ez ő! Nem felejtett el!
Kicsi szíve átmelegedett. A kéz magához ölelte, és hallotta a szívdobogást.
– A macim! – mondta a hang – Nagyon szerettem, mindenhová magammal vittem.
– A lányunk biztos örül majd neki. – mondta egy mély férfihang. – Gyere, menjünk.
Ő még boldogan simult a gazdi karjába, ami ugyanolyan puha és finom volt, mint sok-sok évvel ezelőtt. A szíve hangja is ugyanolyan volt, mint régen. Aznap megfürdették, illatos lett a szőre, gombszeme boldogan ragyogott. A füle javításra szorult, de a szorgos kezek visszavarrták. Visszakapta régi önmagát. Megint a Maci lett, az, aki gazdijáért az életét is odaadta volna.
– Nem felejtett el – suttogta még mindig magának. – Nem felejtett el, csak megnőtt!
Amikor megszáradt akkor érte az igazi csoda. A gazdi felemelte, és bevitte egy gyerekszobába. Leguggolt a földre, ahol ott játszott egy kislány. Szőke fürtökkel, nagy kék szemekkel.
– Gazdi? – csodálkozott a mackó.
– Tessék kincsem, ez volt az én kedvenc macim. Megtaláltam, legyen a tiéd, és nagyon vigyázz rá! – mondta a női hang.
– Maci? – nézett fel a kislány, és puha finom kezecskéivel megfogta a maci mancsát. – De édes!
Kis kezecskéivel megsimogatta, aztán magához szorította. A karjai úgy karolták át, mint nagyon régen az a másik kéz. Hallotta itt is a szív dobogását, az illatot is érezte.
– Visszajöttem! – gondolta boldogan. – Visszajöttem!
És gombszeme boldogan csillogott.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Próza
· Írta: P. Molnár Ágnes
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 326
Regisztrált: 1
Kereső robot: 22
Összes: 349
Jelenlévők:
 · Berpalota
 · gazzo


Page generated in 0.2024 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz