Teremtés (első nap)
Isteni ősrobbanás! Idő és tér terem.
Egek születtek egyetlen szavára.
Tenyerén szikrázik számtalan elem,
hol a semmi volt a végtelen határa.
Csak ujjával int: Hát ím legyen!
A gondolat vajúdó időt susog.
Születni látszik a jövendő alkony,
fekete forrásból a jövő buzog.
Az álló időben vak volt a sötétség,
magányos, árva, puszta tér.
Legyen világosság! -mondta-,
akkor eldőlt a világ mennyit ér.
Teremtés (második nap)
Tombolt a hullám és örvény kavargott,
fent és lent között a víz lebegett,
még nem sírt az ég, partot nem simogatott:
- Hát ketté választok minden vizet!
A tenger ott legyen minden cseppben,
és tengerben a csepp gyűljön ölelve.
Függönyös eső fátyla ha lebben,
fusson fel szivárvány, az egekre törve.
Tajtékot szüljön zajos imával,
a hullám bőszen, rohanva bontson habot.
A két víz között béke legyen a mával,
lássa megszületni majd a holnapot.
Teremtés (harmadik nap)
Rögöt teremtett minden majd-eljövőnek,
zöldekkel keverve a szirmok színeit.
Lengő ágakon égi pompák ím kinőnek,
mézzel simítva a virágok széleit.
Szárazok születtek, fák és tenger virág.
Élet sarjadt, betöltve a semmi szirtjeit.
Harsogta, zengte minden az Úr szavát,
imával áldva új világ új kertjeit.
Szép lett a Föld, „hasonl” a mennyhez,
orcája tükre már fénnyel vegyes.
Szellők bojtja simul a teremtő kegyhez,
és a bércek karéja immár hegyes.
Teremtés (negyedik nap)
Vak hidegben egymaga keringett,
társ nélkül, magában szelte át az űrt.
A sötét még nem viselt csillagos inget,
s körötte némán a semmi kihűlt.
- Ne legyen magában! - mondá az Úr -
Melléd társul bolygókat rendelek!
Sugár kezével holt anyagot gyúr.
- Teljenek meg most az üres terek!
Vonzva és taszítva égitestek születtek,
közöttük a teremtő erő lebegett.
Csillagködök szikrázva hitet tettek:
Nincs hatalmasabb az Úr felett!
Teremtés (ötödik nap)
Magányos vizekben s fénybojtos égen
árva ürességet zokog a telt idő.
Tengerek csillognak gyémántló-kéken,
s az ég kupolája magányt sóhajtva kinő.
- Reppenjenek szárnyas égi madarak,
és a vizekben élet-raj legyen!
Tollak halk zúgása könnyű fészket rak,
s dalok kószálnak völgyön és hegyen.
Halak csillannak játszón cikázva,
a mélység kék színű életet zenél.
Népes seregek Isten kezét vigyázva:
bölcsőről, sírról örökkön az Úr ítél!
Teremtés (hatodik nap)
Már készen áll a világ, vannak esték és hajnalok,
a madárszárnyú idő beleng földet és eget.
Varázsos zenében úszva villódznak csillagok,
s hullámok dalolnak zátonyos mélységek felett.
Opálos tükrét a köd kibontja rétek homlokán,
erdők alleluját zsongva árnyékot hajolnak.
Szőnyeges színek harsognak dombok oldalán,
s a napsugár áldást oszt valamennyi lombnak.
- Benépesítem e vidéket, zord hegyet és síkokat,
vadak kószáljanak, otthonul a földet rendelem!
Szelíd békében óvja valamennyi a másikat,
így keveredjen akaratomból minden elem.
Tenyerén már csak egyetlen hely üreslett,
homlokán időtlenné vált a gondolat.
Az univerzum húrja kifeszült ujjai felett,
mert nincs ki szóval dicsérje az Urat,
- EMBERT teremtek porból a magam mására,
s néki lakhelyül e földet adom!
Legyen asszonya is, fejét hajtsa imára!
- mondá és életre kelt az Isteni atom.
- Íme az ember, kit holt anyagból
magam képére gyúrtam,
asszonya, ki álmában bordájából ékes.
Kérdheti vajon milyen volt múltam,
de léte e földön önmagától véges!
|