Meghallod-e a szél széles kertjében az ismeretlenek halk suttogását, kiknek fájdalma már elbomlott régen gyökér-karjaikban? Meg tudod-e fejteni a jövőbe küldött csapongó emberi hangokat? És érted-e mit mond az alkony, ha megtalálja önmagát? Kit szólít a kút-lánc, ha csikorog? Miről regél talpadnak a föld? Milyen titkokat kuncog a szerelemillatú széna? A száradni kitett ruha suhogása mit üzen? Mit súg a pogány fagyöngy a madárpárnak? S miről álmodnak a méhek a didergő kaptárban? Tudod-e mit hoz egy lanyha hinta-hang? Miért fut egy rím után, és csendesül el végül a lehelet ritmusa?
Pénz peng, óra kattan.
A hangok valamikor szabad mezők, hegyek és völgyek illat-kürtjeit idézték, az emberek fűvel, fával beszélgetve sétáltak, a kék vizű patakok bujkáló hangját, pusztáink szomjas sóhaját, asszonyaink fénylő öröm-kiáltását, gyerekeink ezüst-kacagását szólaltatták meg. A szavakból fűzött verssorok szomorú léptei a gyász énekét utánozták, és az ünnepi taktusokat, amelyből ma már nekünk egyre kevesebb jut.
Hova tűnt az erdei ösvényről a vidám gyerekhang? A csordultig érett nyár miért nem hívogat? Mikor jön el, amikor Prospero eltöri pálcáját, könyveit a tenger mélyére veti, s a költő tekergő képzeletének karcsú hangjait többé nem hallgathatja meg senki?
Hová lesz a szó, ha elrejti szégyenét? Az érces, morc, füstölgő, mély indulat, a meszelt-arcú félelem, a térdeplős kérés, a verejték-arcú könyörgés, az ölelni akaró kívánság, a lándzsaéles pillantás, vagy a dadogó arany-szálakkal hímzett vallomás, az élet fénytüze, ha nem hozzád igyekszik? A házak magányos falai között a csengő hiába csenget, üres ablak függönye mögött a szelíd sírás hiába szól, és az ajtó rése alatt kiszökik a jó.
A hangszálak finom hárfájának rezgései elvesznek az érzéketlen autó-csordák soha nem szűnő komisz lármájában, a repülők vulkán-tüdejének hörgésében, a falánk gépek fogsorának csikorgásában.
Pénz peng, óra kattan.
Öblös gégéből szitok-szavak pattognak, mint kés a tányéron jajt-hasít. A vonagló légben ezer zúgó hang lappang, szó-trombiták dühének moraja sérti füledet, rogyadozol a zaj-öklök ütései alatt, éles karmai arcodat szaggatják. Méreg-zsivaj gyilkolja mindenütt a csendet, morajlik, dörög, támad rád a sok hangokádó torok. Menekülnél a cserép-hangok selejtjeitől, az idegenek harapós csaholásaitól, a szitkok szikra-esői elől…
Pénz peng, óra kattan.
De lehet-e élni befogott füllel? Békülő derű, emberi szó, gyógyító zene nélkül? Mit ér a világ, ha nem hallod mit üzennek a szökőkút zenélő tornyai, mire biztat a furulya bólintása, kitől búcsúzik a gordonka alkonyuló hangja, kihez fohászkodik a templom-hangoltárának síp-oszlopa? Ha nem jut el hozzád Liszt szent-zenéje, Bartók vigasza, Petőfi szabadság-sikolya?
A metropolisok szíve percenként már százhúszat ver. Békés értelem helyett pokoli ármádia, üvöltő zene árad minden honnan. A folyton ismételt szignálok hang-tűi átfutnak hallójáratod kürtőjén, belső füled csigajáratain, agyad zárt titán-szelencéjét is átütik. A fehér-hajú rezgés gomolyogva, idegeket szétmállasztva füstként tódul a koponyádba, szörny-mozgása az öreg-lyukon át velődön ömlik tovább, és kezeid, lábaid átveszik a gigász-hangok szörny-tébolyát.
Pénz peng, óra kattan.
Nem tudod mi mindent rajzolt rád a dőlt jelen jelként arcodra. Nem tudhatod a hangorkán gomolygása után milyen lesz, amikor már nem fonódhat többé orgonaszó imádságod köré, amikor a hang hőfoka eléri maximumát, és mindennek azonos lesz a tapintása. Nem tudhatod mikor pendíti meg utoljára a hegyek kő-húrjait a nap-erő magfúziója, olvasztja össze a kinti és a benti Időt. Nem tudhatod mikor ér el a felzengő ítélet, és mikor kell az úriszék elé állanod...
|