- Megérkeztünk. - Köszönöm, hogy hazakísértél, most már be kell mennem, így is túl soká maradtam.
- Menj csak. - Holnap találkozunk, várlak a réten.
Ezzel a mondattal egy időben csókot adott a lány arcára.
Mire felfogta mi is történt, a fiú árkon bokron túl volt.
Anna bevitte lovát az istállóba, lenyergelte, megetette, majd elindult a ház felé. Legnagyobb megdöbbenésére apja, James, az ebédlőasztalnál ült. Komor, rezzenéstelen arccal vonta kérdőre lányát távollétéről.
- Nincs mondanivalód? – kérdezte.
- Nincs. - válaszolta Anna.
A döbbenettől nem tudott mást kinyögni.
- Merre csavarogtál? - erősködött apja.
- Én? Én csak kimentem a rétre lovagolni, közben elszaladt az idő. Ne haragudj, apa. Ígérem, többet nem fordul elő. Bele se gondoltam, hogy te itthon aggodalmaskodsz.
- Még egy ilyen húzás, és nem mehetsz el jó ideig. Értetted?
- Igen.
- Most pedig indulás lefeküdni!
A lány lehajtott fejjel elment aludni. Nem mert feleselni apjával, nehogy büntetést kapjon.
Eközben Márk is hazaért, nagyobb szerencsével, mint Anna, mert őt nem vették észre, amint belopózott a házba, majd a szobájába. Ő is bevitte lovát az istállóba, majd a bejárati ajtót csendesen kinyitva felosont a lépcsőn, már fent is volt a szobájának ajtaja előtt, és pillanatok alatt az ágyában termett. Amint kissé lelke megnyugodott, rátörtek Annával való első találkozásának emlékei.