Ha lassan körbefog, és rám hanyatlik a csend,
olykor még halkan-dobogva Veled vagyok.
Üresen sercen tollam, zavar a néma rend,
mielőtt összegyűröm, a papíron üres sort hagyok.
Látod, az erdők szurkos árnyéka földig hajol,
és mint keserves-szép, lassan az avarba égett,
görcsös ágak a tegnapi büszke koronák alól
a nap leunyt szemén egemre karcoltak Téged.
Kacagott válladon az eső gyöngyöző varázsa,
és nagyot szusszant, hogy a nap felpirult,
fodrokat játszott a felhők lenge szárnya,
alattuk a folyó lassú méltósággal ezüstbe bújt,
és míg álmokra várva ragyogott homlokom,
körbe fitos orrú szellőcskék neszeztek,
még illatod - de furcsa – magamban hordom,
nem tudom ha már nem érzem, mihez is kezdek.
Talán az ópium rabjává lesz így a lélek,
és a víziók befonják a könyörtelen valót,
míg gondolatban naponta emberré érek
nem tudom kizárni magamból a „bent-lakót”,
mert ha kibogoznám mi bennem összekuszált,
alig-csak maradna kívüled belőlem valami.
A visszhanggal szemben mindig egy szikla állt,
visszhangozlak, hogy lehet ezt még elmondani?