Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Kesergő

, 201 olvasás, gyöngy , 0 hozzászólás

Elmélkedés

Megtorpan bennem az idő.
Kacagva rám néz, s legyint.
Arcomon néhányat simít
és magamra hagy megint.

A kín egyre tépi szívem,
enyhet rá, semmi se nyújt.
Tükröt tart újra az élet,
s az Isten kardja lesújt.

A kétségbe esés bénít,
szárnyaim tépve lógnak,
pedig szállani volna jó,
remélni, hogy lesz holnap.

Jó volna kicsit még élni,
úgy, ahogy megálmodtam
és nem csak félni örökké,
zuhanva tegnapokba.

Miért hiszem, hogy az Isten
tartogat nekem csodát?
Könnyeim miért nem rejtem,
hisz rejtettem élten át?

Még lesz-e néhány pillanat,
mi két karjába úgy zár,
mint minden anya gyermekét,
hogyha este haza vár?

Lesz-e majd annyi erőm még,
hogy sebeim gyógyítsam?
Vagy betemet a feledés,
hisz csak egy porszem voltam?

Megjegyzés: 2014. február 3.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Vers
· Írta: gyöngy
· Jóváhagyta: Medve Dóra


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 11
Regisztrált: 3
Kereső robot: 13
Összes: 27
Jelenlévők:
 · Árvai_Emil
 · Öreg
 · tigrice


Page generated in 0.0518 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz