A tornácon tán még sohasem ült,
mert mindig annyi dolga volt,
hogy az est, sötéten eléje térdelt,
a hajnal már dolgos karjába karolt.
Csizmája fénylett, ha misére ment,
járása kemény volt, büszkén emberes.
Pedig sohasem volt úri legény,
szép paraszt ember volt, a bajsza deres.
Esténként kis gyertyánál olvasott,
és csodálta amit a könyvben talált.
Később már világított a villany is,
hol előtte petróleum-lámpa állt.
Nekünk mindig szívesen mesélt,
de nem mesét, hanem az életet.
Arról, hogy' élték túl a háborút,
boldogulva, ahogy csak lehetett.
A kereszt alatt a penge sercegett,
az asztalon, mindig volt kenyér.
Kérges barázdái csak nőttek naponta,
s mégis puha volt az a két tenyér.
Ülhettünk Mellette a szekér bakon,
megfoghattuk a gyeplőt is néhanap.
Büszke volt két gyönyörű lovára,
pedig nem is volt parádés fogat.
Az ostorral mindig csak lágyan suhintott,
nem ütötte meg sosem' a két lovát.
Ha nehezet húztak, leszállt a bakról,
nem terhelte rájuk férfias élete súlyát.
Aztán halkan, pont úgy ahogy élt,
szép csendben elment a kis öreg.
Nem állt meg Nélküle a világ,
de valahogy mégsem olyan kerek.