Navigáció


RSS: összes ·




Regény: A szépség golgotáján József Attila 25 órája V. rész

, 375 olvasás, Simon Gergely , 8 hozzászólás

Megemlékezés

Huszonnegyedik óra

Attila tovább ült a szobában. Kabátban, sálban. Etel meg is kérdezte tőle:
- ­Miért nem veszed le a meleg ruhát?
- ­Nem tudom, talán már nincs értelme -­ válaszolta.
- ­Hogy érted, hogy nincs értelme?
- ­Talán még el kell mennem sétálni.
- ­Hova sétálni? Most jöttünk haza.
- ­Nem tudom. Még dolgom van.
Felállt a székből és azt mondta:
- ­Vacsorával ne várjatok, azért ne csukjátok be az ajtót belülről, hogy be tudjak jönni.
- ­Jól vagy? -­ kérdezett Jolán.
- ­Jól, csak egy kicsit ki kell szellőztetnem a fejem.
Odalépett Jolánhoz és megsimogatta az arcát:
- ­Szeretném, ha tudnátok, hogy nagyon szeretlek benneteket, ti vagytok nekem a
legfontosabbak.
Attila kilépett és elindult a kapu felé. Határozott, lassú léptekkel, mellette barátja, hosszú úti botjával ballag.
- ­Döntenem kell, élet vagy halál. Szörnyű döntés.
- ­Segíthetek, hisz azért vagyok itt, barátom.
- ­Hogy segíthetsz még nekem? Eleget segítettél már így is. Megmutattad mi vár ránk és az emberiségre.
- ­Egy jó barátot hívtam segítségül. Felismered?
- ­Szervusz Attilám! Szívből örülök, hogy látlak.
- ­Juhász Gyula, de örülök, hogy itt vagy. De hát te?
- ­Visszajöhettem a kedvedért. Attila, valamit tudnod kell. Csak úgy válhatsz azzá, aki vagy és aki lenni szeretnél, ha tragikus életedet, tragikus véggel koronázod meg. Nekünk nem a boldogságot adták, hanem mások boldoggá tevését egy pillanatra. Nekünk a pillanat örömét adták meg. Ér valamit az életed, ha szembefordulsz a sorsoddal?
- Ő azért jött, hogy segítsen neked. Ő az, aki felesel a másvilággal.
- ­Lelkem mélyén tudtam az elejétől fogva, csak nem mertem bevallani magamnak. ­- szólt közbe halkan Attila beismerően.
- ­Igen, ő az, aki a szörnyű szavakkal látja el az emberiséget és ítéletet mond tetteik felett.
- Nincs más út, de a döntés a tied. Te szerintem nem az az ember vagy, aki egy hivatalban dolgozó József Attila­ként akar meghalni. Nem erre születtél.
- ­Köszönöm Gyula, jó barát voltál az életben, és még a síron túl is az vagy! Gyula,
kérdezhetek még valamit?
- ­Igen Attila?
- ­Ha azt választom, hogy úgy legyen, ahogy meg volt írva, milyen odaát?
- ­Neked nincs félnivalód. Egy ilyen embernek nincs, mint te vagy. Téged tárt karokkal várnak majd az angyalok. Akkor is, hogyha beteljesíted a költészeted és akkor is, hogyha hivatalnokként akarod leélni az életed.
- ­Köszönöm! -­ mondta Attila, és megilletődve nézett az idegenre.
- ­Nem tudom, hogy segített-­e neked Juhász Gyula, de úgy gondolom, hogy el kellett hozzam, hogy ne csak az én szavaimat halld.
- ­Köszönöm, Gyula sokat jelentett az életemben. Nagyon-­nagyon sokat. Ő volt az igazi
tanárom, mentorom, a lelki társam. Az ő költészete állt hozzám a legközelebb, ha nem
számoljuk persze Kosztolányit. De mi lesz Illyéssel? Ő is lefekszik a rendszernek?
- ­Ő nem, ő feleségül veszi Flórát. 1956-­ban megírja az Egy mondat a zsarnokságról című versét. Utána már nem közkedvelt figura a rendszerben ő sem. Visszavonultan, csendesen él vidéken. És így próbál alkotni. Haláláig vele marad Flóra.
- ­És Babits?
- ­Babits Mihály hamarosan meghal. Gégerák. Ahogy nem voltak hozzád szavai szépek és jók, úgy lassan hozzá is hűtlen lesznek a szavak. Halála előtt megbánja, hogy nem adott neked Baumgarten­-díjat időben. Ezt tartja annak a dolognak, amit másképpen tenne.
Sietve megy Attila, a folyamatosan, percről­percre hűlő időben.
- ­Hogy történik majd? -­ kérdezett vissza szorongva halkan, és remegő hanggal.
- ­Csak elüt a vonat, nem lesz időd fájdalmat érezni. Ha persze így döntesz.
- ­Azt hiszem, nem dönthetek másképp. Túl sokat voltam egyedül a világban, túl sokat, és túl fájdalmasan. A világban a remény tartotta bennem a lelket. Lesz itt még más, egy jobb világ, de most ez is szertefoszlott. Hogy mit tesznek a nevemmel a halálom után? Használják föl! Hisz azzal, hogy fölhasználják, adnak valami szépet az embereknek, szépet a munkásságomból.
-­ Attila, te valóban a szépség messiása vagy.
- ­Köszönöm ezeket a nagyszerű szavakat. -­ válaszolta szemérmesen.
Szép lassan elérték a síneket. A huszonötödik órára fordult. Attila szorongva nézett újdonsült barátjára.
- ­Félek!
- ­Tudom, hogy félsz. Én is.
Gyermeki szorongással rápillant:
- ­Ugye nem hagysz magamra? Nem akarok egyedül.
- ­Itt leszek veled, vigyázok rád és amikor megtörténik, átsegítelek. ­- próbálta megnyugtatni ­
- Már vár téged a költők Panteonja.
Sétabotjával a sínre csap és felkiált:
- ­Magyar költészet királyai, szólítalak benneteket!
Erre fény nyílik a csillagokból, és aranylóan ragyogó dobogón megjelennek sorban a sín
mellett.
Zrínyi Miklós, Balassi Bálint, Tinódi Lantos Sebestyén, Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi
Dániel, Batsányi János, Vörösmarty Mihály, Kölcsey Ferenc, Arany János, Petőfi Sándor,
Vajda János, Tóth Árpád, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula.
- ­Hozzátok szólok, költészet királyai! Magatok közé fogadjátok-­e a szépség messiását, József Attilát? Ti mondjatok ítéletet munkássága és költészete fölött!
Aranyló pódiumukon fényességben állva, mind egyszerre bólintanak és egyszerre hagyja el ajkaikat a dörgedelmes igen. Petőfi szól hozzá:
- ­József Attila, a szépség messiása, közénk tartozol.
És az idegen így szólt:
- ­Magyar Költészet Királyai felkérlek benneteket, hogy válasszatok be a jövőből egy költőt magatok közé. Mindegyikőtök egyet választhat, ki a jövőből csatlakozni fog hozzátok.
- ­Én Karinthy Frigyest választom. ­- szólt Kosztolányi ­ Nemcsak azért, mert közel állt hozzám életemben, hanem mert egyszercsak rám nézett hitetlen, nevetni kezdett, és én is nevettem.
Ady kapott szót:
- ­Én Radnóti Miklóst választom, mert a munkatáborban is költőként adta át üzenetét, és gyötrelmeiben látta, hogy kilenc kilométerre égnek a kazlak és a házak, és a rétek szélein megülve, némán riadt pórok pipáznak.
Arany János folytatta:
- ­Faludy Györgyöt választom, mert recski megpróbáltatásai között is az őrre nézett alázatos, vézna mosolyával, és a hajóra gondolt, nyolc ágyúval és tizenhét vitorlával.
Majd Vajda János került sorra:
- ­Én Babits Mihályt választom, mert mondott ezért a népért egy Miatyánkot, harcokban,
bűnökben, szennyekben.
Balassi Bálint ragadta magához a szót:
- ­Én Nagy László mellett döntök, mert az idők végtelenjéből teszi fel a kérdést, hogy ki rettenti a keselyűt, s ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra.
Őt Tóth Árpád követte:
- ­Szabó Lőrincet választom, mert lenézett a játszó gyermekére, és látta, hogy Lóci óriás lesz.
Aztán Kölcsey kért szót:
- ­Én Illyés Gyulát választom, mert ő tudja majd igazán, hogy ahol zsarnokság van, ott
zsarnokság van, nemcsak a puskacsőben, nemcsak a börtönökben.
Juhász Gyula:
- ­Én Áprily Lajost idézem, aki tudta, milyen a tavasz a házsongárdi temetőben.
Folytatódott a felsorolás, a legnagyobbak idéztek a legnagyobbaktól.
Attila megnyugvással bólint, és könnycsepp gördül le az arcán, majd halkan mondani kezdi:
- ­Köszönöm nektek!
Az idegen így szólt:
- ­A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szelíden, s nézik, nézik a csillagok.
Az idegen magasra emelte botját, és így folytatta:
- ­Költészet csillagai! Fogadjátok szeretettel és mély tisztelettel az utána következőket, kik majd őt követik: Karinthy Frigyes, Babits Mihály, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc, Szép Ernő, Nagy László, Zelk Zoltán, Pilinszky János, Áprily Lajos, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Faludy György.
És lassan elhalványulnak a csillagok a Hold fényében.
- ­Te tudtad, hogy ezt választom, nem? -­ fordult felé Attila.
- ­Tudtam. Ha messiásnak születik valaki, a halála is csak messiási halál lehet. Hallod Attila? Már közeledik.
Verejtékezni kezdett egyre erősebben homloka és tenyere. Szíve dobogását torkában érezte.
- ­Megtudhatom a neved? Nem szeretnék úgy, -­ csuklott el Attila hangja -­ hogy ne tudnám, hogy hívnak, egyszer ne szólíthassalak a neveden.
- ­A legtöbben Ézsaiásnak szólítottak. Én mondom az átkot a világra, én vagyok Isten ítélő jobbja, aki ítéletet mond az emberi bűnök fölött és egyben kiemeli az igazi szépséget. Király vagy te Attila, úgyhogy úgy szólítalak, hogy Nagy Jó Uram. Tedd, amit tenned kell és tegyük meg együtt földi életed lezáró lépéseit.
A vonat zaja folyamatosan erősödött és csattogott, zakatoltak a vagonok, a vonatkocsik. Attila arcán megnyugvás látszott.
- ­Egy perc és nem fáj már semmi. Azok között leszek, akik megértenek.
- ­Köszönöm neked a segítséget -­ nyújtott kezet Attila, és egybeforrt a ronggyal becsavart kéz a vékony ujjakkal. -­ Örülök, hogy veled lehettem.
- ­Nekem volt megtiszteltetés. Jöjj nagyuram, induljunk.
Attila előrelépett. Egy koppanás és tizenöt métert húzta maga után a vonat.
Közben a panzióban egyre feszültebb a légkör. Kopogó léptek hallatszottak kintről.
- ­Na már meg is érkezett Attila, már vissza is jött. -­ szólalt meg Etel.
- ­Nem, ez nem Attila, a fekete az.
- ­Mit akar itt a fekete ember?
- ­Mi járatban van?
Rongyos kabátban, szikkadt arcú ember tördelte a kezét, s könnyes szemmel nézte őket.
- ­Beszéljen már, mi történt? Mit akar, valamit látott?
Szája idegesen mozgott, és egyszer csak hang hagyta el a torkát.
-­''Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, harcokban méregben, szennyekben rád tekint árva
világod. A te neved megszenteltessék, a te legszebb neved békesség. ''
Jolán kiáltott föl:
- ­Nem, nem! Szent Istenem!
Tébolyultan ragadta meg az ajtót és futott a sínek felé. Testvére őt követte. A panzió és a sínek között lévő száz, százötven méter soha véget nem érő útként állt előttük. Mikor odaértek, Attila már letakarva feküdt, de a csendőrök már nem engedték őket tovább. A szél ércesen, fájóan kezdett fújni és az idő percről-­percre lett hidegebb. A csendőr, a vasúti munkásokkal összenézett. Senki nem látott ilyet. Dühöngeni kezdett az idő, és két perc alatt tíz fokot hűlt a levegő. Üvöltött a szél, sikított, mint az asszony, ki gyermekét siratja a ravatal előtt. Tombolt, mint mikor az apa siratja fiát és havazni kezdett. Oly katartikus lett az idő, hogy a helyszínelésben segédkező pályamunkások, és a kint jegyzőkönyvet készítő csendőrök riadtan néztek egymásra. A két testvér csak állt és összeölelkezve zokogtak.
- Ne sírj Etus, nem fáj már neki semmi, végre nem fáj már neki semmi. Túl van rajta.
Mindnyájan tudtuk, hogy így lesz, de most már túl van rajta.
A csendőr a síró testvérpárhoz fordult:
- ­Kérem, menjenek vissza a házba! Ne maradjanak kint ebben az ítéletidőben! Értesítem önöket, ha kelleni fognak.
És a testvérpár egymást karolva a sokktól még enyhén tántorogva visszaballagott az
ösvényen át a házba. Nem tudtak szólni, a gyerekek is csak hallgattak. Etel szemét törölgetve az íróasztalhoz lépett és az iratok között egy verset pillantott meg.
- ­Nézd! ­- szólt nővérének elcsukló hangon -­ Ezt most írta!
És Jolán hangosan olvasni kezdte:
- ­Karóval jöttél, nem virággal, feleseltél a másvilággal -­ testvérére nézett.
- ­Emlékszel, gyerekkorunkba, amikor megitta a keményítőt? Azt mondta, valakit lát, aki
karóval a kezében ül és beszél hozzá.
- ­Nekem is pont ez jutott az eszembe. ­- szólalt meg Etel. -­ És tegnap, amikor Paliékat
kérdezgette, hogy nem jött­e velük még valaki -­ Etel elsápadt -­ Istenem, vajon kit láthatott?!

Halottról fúj a szél

Szeged

Fanni és Miklós a háromnegyed kilences szegedi gyorsra vártak. Budapestre készültek.
Miklósnak a tanulmányai miatt kellett leutaznia Szegedre. Bár az egyetemet már régen
elvégezte, de mégis visszajár egykori tanáraihoz, költőtársaihoz. Fanni odaszólt Miklósnak:
- ­Drágám, fázom. Kérek egy teát magamnak és neked is. Hideg van itt a peronon. Nem
megyünk be?
- ­Igen, zord az idő, de valahogy mégis elkápráztat -­ és egy mozdulattal felhajtotta kabátja gallérját.
-­ Van benne valami furcsa. Én maradok, csak magadnak kérj!
- ­Ti költők mindenben találtok valami furcsát. Én akkor bemegyek.
- ­Negyed óra és indul a vonat.
- ­Jó, de ha meggondolnád magad, bent vagyok, gyere utánam. Na, gyere már! -­ kérlelte nőiesen, és kacéran incselkedve Miklóst.
- ­Maradnék még egy kicsit. Mondta kissé elmerengve.
Fanni bement a váróterembe és egy idegen hölggyel kezdett el társalogni. Miklós mosolyogva nézte.
- ­Imádom ezt a nőt.
Oldalra nézvén egy érdekes figurát látott. Hosszú sétabot volt rongyokba csavart kezében, kissé szürke, papi reverendához hasonló a ruhája, fején csukja. Lábain kopott bőrbakancs, melyen látszott a minőség, a kidolgozás, és a megannyi sok kilométer, amit már megtett. Nézte és nem tudta levenni a szemét az ismeretlen alakról. Ő is megfordult, és a szemébe nézett. Fagyos, békés kék szemek. Érdes tekintet.
- ­Hideg van bátyám, igazán hideg. Maga nem fázik? -­ kérdezte barátságosan, közeledve Miklós.
- ­Megölte valaki magát, az hozta ezt a rút időt.
- ­Hm. Petőfi ugye? Petőfit hallgatni öröm -­ válaszol Miklós és még jobban összehúzta gallérját.
-­ Örülök, hogy találkozom valakivel, aki szintén rajong a költészetért. Bár ez a szél ne lenne, egyébként elviselhető lenne ez a hideg. a hideggel nincs bajom, csak ugye a széllel együtt, úgy már kellemetlen.
- ­Gyászol a világ, és sírnak a mennyek Miklós!
- ­Jól hallottam? A nevemen szólított? -­ hökkent meg Miklós -­ Ismerjük egymást?
- ­Ismerjük.
- ­Hol találkoztunk? Talán itt Szegeden? Vagy esetleg Budapesten, vagy Németországban?
- ­Mindig is veled voltam.
- ­Hát lehet, de én nem emlékszem magára. -­ nézett rá kissé gunyorosan.
- ­Köszönteni jöttem téged Miklós, mert ettől az órától nagy szerep vár rád.
- ­Milyen szerep? Miről beszél?
- ­Meghalt a szépség messiása, meghalt József Attila.
- ­Mit beszél? Komolyan? -­ kérdezett vissza meghökkenve Miklós -­ Mikor történt?
- ­Úgy harminc perce Szárszón.
- ­De honnan? Vagy hogyan? És hogy, mint? Ilyen gyorsan értesülni? Remélem ez valami rossz vicc ­- dadogta.
- ­Siratják a mennyek és az angyalok. Meghalt a szépség messiása. Mindnyájunk felelőssége, hogy meghalt ő, mert megölte magát. Bűnhődnötök kell, mert nem figyeltetek rá. Bűnhődnötök kell, mert nem láttátok az ő szenvedését. Minden embernek kijár ezért a hideg és a szél. Mert nem tettetek ellene semmit, mert nem akadályoztátok, nem állítottátok meg. Mindenkinek kijár a szenvedésből, de a világnak új prófétára van szüksége, mert nehéz idők jönnek.
Fúj a szél, táncol a tányér a borbélyműhelyek előtt. Miklós megdöbbenten néz.
- ­Új próféta? Ki maga?
- ­Te hívtál életre, te teremtettél. Ott leszek veled, amikor majd kell, a végzetes órán. Én leszek, aki melletted áll, és átsegít, ahogy Attilát és az előtte jövőket, s a téged követőket is. A stafétát hoztam neked Radnóti Miklós, a költészet új prófétája te vagy. Te viseled magadon a krisztusi terhet. A szép szavakkal való emberi megváltást.
- ­Hát én nem találok szavakat. Nem tudom ki maga.
- ­Amikor eljön az ideje, mi még találkozunk, a közeli jövőben. És én ott veled leszek.
Az idegen lassú léptekkel elindult a vágányok mellett, Szeged felé.
- ­Várjon! Várjon, miről beszél? Mi az, hogy meghalt József Attila, és a szépség messiása, és hogy most már én, várjon! -­ hebegte idegesen Miklós.
Egy sötét lámpaközben eltűnt az idegen. a vonat berobogott, lassan, komótosan, a dühöngő szélben. Mint lassú ólomkatona, lökdöste be magát az állomásra. Hirtelen elcsendesedett a szél, és csak a metsző hideg maradt. Hatalmas, könnyű, fehér pelyhekben hullani kezdett a hó. Percről percre, egyre sűrűbben. Fanni kijött a váróteremből.
- ­Miklós!
- ­Fanni, láttad ezt az embert? A csuklyásat.
- ­Nem volt itt senki, végig egyedül álltál. Bentről néztelek, nem is értem, hogy bírod ezt a hideget. Gyere, menjünk, üljünk be a kocsiba.
- ­Látnod kellett, itt állt mellettem. Olyanokat mondott, hogy én vagyok az új messiás és
meghalt József Attila, és hogy ő fog átkísérni utolsó órámon.
- ­Ha valaki lett volna ott, mondanám. De senki nem állt melletted.
- ­Így van aranyoskám ­- szólalt meg a Fanni mellett álló, hatvanas évei végén járó idős hölgy. - ­még tőlem is kérdezte a fiatalasszony, hogy vajon hogy bírhatja. Mondta is, hogy szeretne magának vinni egy pohár teát, ki a peronhoz. Még én mondtam neki, hogy hagyja magát, a férfiaknak gyakran kell egy pár perc, hogy magukban legyenek. Mint ahogy gyakran az én megboldogult, drága Péteremnek is kellett.
Miklós az idegességtől verejtékezni kezdett, kigombolta kabátját és futott oda a néhány méterre álló pályamunkásokhoz. Az egyikük vállát két kézzel megragadja.
- ­Maga, jóember! Itt volt végig, nem?
- ­Igen uram, itt voltam, a váltót ellenőriztem ­ szólt megilletődötten.
- ­Látnia kellett az embert a csuklyában! Aki Petőfit szavalt.
Szemérmesen válaszolt a pályamunkás:
- ­Uram, én csak hat elemit végeztem, de tudom ki Petőfi. Ő írta a Talpra magyart.
- ­Igen, ő írta a Talpra magyart! -­ válaszolta beletörődve, és kimerülten. ­- elnézést kérek, nem szándékoztam megzavarni a munkáját.
Miklós a hatása alatt volt a történteknek. Nem értette és föl nem foghatta, de a lelke mélyén tudta, hogy ennek a beszélgetésnek minden egyes szava igaz volt és hogy valami nagyon megváltozott. Megváltozott visszafordíthatatlanul, és súlyos terhet cipel a vállán, amit most kezdett el csak igazán érezni. Felszálltak a kocsiba, elfoglalták a helyüket mindhárman a fülkében.
Fanni szólal meg:
- ­Matild néninek is itt foglaltam helyet, olyan jól összebarátkoztunk a váróban.
Matild szólalt meg:
- ­Ritkán látni, ahogy ekkora pelyhekben esik a hó. Szegény drága édesanyám mondta mindig, ilyenkor sírnak az angyalok bánatukban. Minél sűrűbben és minél nagyobb pelyhekben hullik, annál nagyobb az ő bánatuk. Most nagyon szomorúak lehetnek.
Miklós kinézett a vonatablakon, és megdöbbenve látta, hogy őt nézi a távolból az alak,
sétabotját szorongatva és körvonalakban látszik a havazásban, szürke csuklyája.
Megborzongott. Önkéntelenül is folytatta a verset, mint hogyha az idegen sugallta volna neki a fűtött kupé kocsiban.
- ­Hol a boldogság mostanában, barátságos meleg szobában?


Zárszó

Mi emberek, mindig szavakon, kifejezéseken, lényegtelen momentumokon lovagoltunk, és lovagolunk rajta a mai napig is. Hogyan halt meg József Attila? Garamvölgyi László
megpróbálta kideríteni, hogy öngyilkos lett vagy balesete volt. Egyértelműen ő sem tudta elmondani. A furcsa az egészben az, hogy nem is érdekes. Nem az volt a lényeg, hogy hogyan halt meg, hanem az, hogy miért. Érzékeny volt a világra, és komplexen átlátta a kérdést. Ez a világ nem jó. Nem jó benne élni. Boldogok azok az emberek, akik nap, mint nap föl tudnak kelni. Nem gondolkodnak, mert nem tudnak gondolkodni. Mindennek csak a felszínét látják, s azzal be is érik. Bekapcsolják a televíziót, nézik a szappanoperákat, és várják az újabb tehetségkutató vetélkedőt. Kimennek nagy transzparensekkel, hajrá Gizi, hajrá Szilvi, szeretünk Béla. Szerencsés emberek. Az az apró momentum különböztette meg Kosztolányi Dezsőt vagy József Attilát a többi embertől, akik ebben a világban élnek és valaha éltek, hogy ők észrevették, hogy hogyan virágoztak az üllői úti fák. József Attila nem volt ilyen szerencsés. Én sem lettem az. De vajon mi vagyunk a szerencsétlenek és ők a szerencsések vagy fordítva? Igazán jó kérdés. Ha teljes őszinteséggel próbálok válaszolni erre a kérdésre, számunkra ők maradnak mindig a szerencsétlenek és az ő számukra pedig mi. Tehát nem érdekes, hogy hogy halt meg József Attila, hanem inkább a miért. Borderline­-szindrómának nevezik az ő betegségét, ami annyit jelent, hogy mindennek a határán van és mindenre érzékenyebb. Ha ezt egy pszichiáter hallja, bizonyára beleköt, hiszen nem vagyok orvos. Nem is szeretnék az lenni. Nevezhetjük betegségnek, ha valaki érzékenyebb a világra és minden hajszálában hallja a világ segélykiáltását. Ő ilyen volt. Aki elolvasta ezt a könyvet, nem tudom, hogy milyen igazságot talált benne, nem tudom, hogy egyáltalán talált-­e benne bármilyen igazságot is, az én nézőpontomat leszámítva. Azt a szemszöget, ahonnan én megközelítettem ezt a kérdést. De most, hogy a végére értem ennek a könyvnek, ismét kijelentem, hogy nem várhatott volna még tíz évet, így kellett, hogy legyen.

Ha lesz egy ember is, aki elolvassa és hatására, akár egy kicsit is majd egyetért velem, akkor az azt jelenti, hogy valami értelme volt ennek az írásnak és nem vagyok olyan szörnyű, rossz író, mint ahogy gyakran képzelem. Ha József Attilának Borderline­-szindrómája volt, akkor nagy valószínűséggel nekem is az van. Ha nekem is ez van, akkor könnyen lehet, hogy önöknek, akik elolvasták, önöknek is ez van, mert valamiért elolvasták, valamire kíváncsiak voltak és bíztak benne, hogy valamit megtudnak róla. József Attiláról? József Attiláról aligha. Ez egy teória volt, hogy mi játszódhatott le az utolsó órán, az utolsó órákban, az utolsó napokban. Hogyan füstölődött szemmaró füstben, hogyan vájta belé fogát a vágy. Igen, ez semmi más nem volt, csak egy teória, egy elmélet. Játék az emberi elmével, mert az emberi elme arra teremtetett, hogy mindent meg akar magyarázni, de legfőképpen mindig a megmagyarázhatatlant. Tehát, nagy valószínűséggel mindnyájuknak Borderline-­szindrómája van. Mert akik elolvasták, azok tudják, hogy nincs rendben a világ. József Attila pedig ezt nem bírta elviselni. Mert az az ember, aki tisztában van vele, hogy nincs rendben a világ, azt már Borderline­-szindrómásnak nevezik. Definíciót kell annak adnunk, hogy éhezett, gyötrődött, elhagyta az apja, meghalt az édesanyja, soha nem volt otthona, szebbet és többet tudott, mint más, de mégsem kellett senkinek. Ha valakinek mégis kellett, hiányérzete volt, mert úgy érezte nem ér föl vele. József Attila azt érezte, hogy nincs meg az egyenlő mérce a világban, hogy nem egyenlően mérik és ebbe halt ő bele. Fizikailag a vonat ütötte el, de gyakorlatilag az végzett vele, hogy nem értette, hogy az anyja miért csak egy bögre ennivalót hoz haza és a gazdagnak miért egy fazék jut. Nem értette, hogy minél többet dolgozik az anyja, annál szegényebbek. Nem foghatta föl. Nem egyenlő a mérce. Egy bizonyos vallási csoport az elmúlt ­ már jóval több, mint ­ ötven évben folyamatosan kényszerít bocsánatkérésre minket. Hogy kérjünk bocsánatot azért, ami a holokauszton történt. Igaz, hogy mi ott sem voltunk.
Sőt, még a szüleink sem voltak ott. Sőt nagy általánosságban, 98%­ban még a nagyszüleink sem voltak ott. Mert fegyverrel kényszerítették őket, hogy az orosz fronton haljanak meg. És ha hazajöttek élőhalottként, lélegző csontvázként, elfagyott lábbal, soha be nem gyógyuló lelki sebbel, akkor megvetették, börtönbe zárták őket. Kitaszították, mert fegyvert fogtak a baráti Szovjetunióra. Ha nem tették volna, akkor megölik őket. De mivel megtették, ezért bűnhődniük kellett.

Engem nem szerettek a nagyszüleim. Nagyon jó kérdés, hogy miért nem. Ha ezt a kérdést egyáltalán fölteszi valaki rajtam kívül. Én most kérdezetlenül is válaszolok: bizonyára nagyon kifinomult ízlésű emberek lehettek. Jól érzik a szarkazmust. De én azért szerettem őket. És jól esett volna valaha, ha egyetlen egyszer, nem ötven éven át, nem folyamatosan, nem dollár milliókkal és százmilliókkal kárpótolva, csak egyszer tőlük is valaki bocsánatot kér. De tőlük soha nem kért senki. Jó üzletet kötött József Attila, amikor a költők Panteonjába távozott, ahol csak ő van és a költészet. Ülnek fönt a mennyekben és egy mennyei kávéházban diskurálnak a költészetről megállás nélkül. Mert a költészetről megállás nélkül lehet beszélgetni, ha van hozzá partner. Ott pedig igen neves névsor van. Már fölsoroltam a könyvben. És mindenkitől bocsánatot kérek, akit akkor kihagytam. Mikor kap észhez az ember? És mikor lesz már egyenlő a mérce? Mikor történik az meg, ami a legfontosabb? Hogy az ősök halálából az unokák nem próbálnak hasznot húzni. Nem üzletként fogják föl a kegyeletet. És egyszer, egyetlen egyszer mindenki bocsánatot kér őszintén, tiszta szívből a másiktól. Ahogy én bocsánatot kérek azoktól a nőktől, akik engem nem szerettek. Egy nap, talán a lelkük mélyén ők is bocsánatot kérnek tőlem, hogy nem tudtak szeretni. És mindenkire megnyugvás és béke borul. De azt hiszem, hogy ettől most nagyon-­nagyon messze vagyunk. Kilátástalan a helyzet. Nem olvasnak az emberek és nem kíváncsiak a szépre. A férfiak női ruhában mászkálnak és azt tanítják a gyermekeknek, hogy vállald föl a másságod. Vállald föl, hogy a saját nemedhez vonzódsz. Azt érzed, hogy nővé kell magad operáltatni? Operáltasd magad nővé. Zavart vagy? Majd mi zavartabbá teszünk. Kell egy bohóc a társadalomnak. Legfeljebb majd öngyilkos lesz. Legfeljebb beletébolyodsz, hogy megcsonkítottak. Mert lázálmodban őrültségeket láttál. Palléroznak a bohócok a média színpadán. Tortákat vagdosnak egymás fejéhez. És félkretén, skizofrén, semmirevaló bolondok próbálják a semmit eladni és szánalmas nyomorult módon ezzel pénzt keresni. Mulattatni a népet, ahogy a bohóc, a törpe mulattatta a királyt. Amikor az urak hányását kellett, hogy megegye. Nem tudjuk még meddig képes torzulni. Picit olyan, mint a magyar futball. Mindig azt mondjuk róla, hogy már nincs lejjebb. Aztán mindig bebizonyosodik, hogy de, még van. Egy jó barátomat megkérdeztem egyszer:
­- Péter, mi lehet az oka, hogy ez a fantasztikus ország ilyen katasztrofális lelki és morális mélyponton van?
Ő, akit nagyra becsülök, tisztelem, mert okosabbnak tartom magamnál, és mindenféleképpen műveltebbnek, főleg teológiai értelemben, azt mondta:
­- Azért barátom, mert ez az ország megtagadta Istenét, és múltját. Szembeköpte őseit és szentjeit. Míg térdre nem borul és meg nem tér atyjához, nem lesz jobb, mert nem kap feloldozást.

Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta ezt a művet. Próbálok méltóképpen búcsúzni, életem első, és tán nem egyetlen könyvétől. A legnagyobbról írtam, és így nem is lehet más mint hogy a legnagyobb szavaival búcsúzzak: "Én mondom: Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen. Kísérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem!''

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Megemlékezés
· Kategória: Regény
· Írta: Simon Gergely
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 9
Regisztrált: 3
Kereső robot: 17
Összes: 29
Jelenlévők:
 · GoldDrag
 · Kavics
 · PiaNista


Page generated in 0.0254 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz