Navigáció


RSS: összes ·




Regény: A szépség golgotáján József Attila 25 órája IV. rész

, 306 olvasás, Simon Gergely , 1 hozzászólás

Megemlékezés

Tizenhatodik óra

Így tél felé mindig előbb jött a sötétség és szép lassan megérkezett a hideg. Hűlni kezdett az idő. A nap még nem ment le, de már a tornácon volt és ólálkodott az est, ahogy nyár végén az ősz kopogtat. Attila a nappaliban ült és újdonsült barátjával beszélgetett. Közben próbált elvegyülni a család életében, hogy kerüljön minden feltűnést.
- ­Attila, átjössz majd velem a házba? Hagytam ott egy fél zsák krumplit. Nincs kedvem
átmenni egyedül -­ szólt ki a konyhából Etus.
- ­Jó, átmegyek veled, csak egy kis türelmet kérek. Hamarosan indulhatunk. Ne haragudj, tudod nem mondhatom, hogy éppen valakivel beszélgetek -­ fordult oda Attila az idegenhez.
- ­Evidens. Megértelek és nagyon helyesen teszed.
- ­Szóval ott tartottunk, hogy a zsidók?
- ­A zsidók is csak emberek. Nem jobbak és nem rosszabbak. Lépjünk tovább a történelemben. Hosszú út áll még előttünk.
- ­Hol vagyunk? Csupa szögesdrót minden. Miért vannak ezek az emberek rabruhában? Miért viselnek csillagot?
- ­Egy gyűjtőtáborban vannak, később majd koncentrációs tábornak nevezik.
- ­Koncentrációs tábor?
- ­Igen, a nácik hozzák létre. A nemkívánatos elemek elszigetelésére. Előbb elszigetelése, később megsemmisítése. Bár azért fűzzük hozzá, hogy Sztálin ezeket évtizedekkel előbb megalkotta.
- ­Miért akarják elszigetelni őket?
- ­Hogy megsemmisítsék a másként gondolkodókat és a precíz germán gépezetbe nem illőket. Ezekbe nem csak a zsidók értendők. A cigányok, a fogyatékosok, a kommunisták, a homoszexuálisok, szóval mindenki, aki kint van a kocka alakú keretből.
Attila csak néz sápadtan, megdöbbenve.
- ­A legtöbben meghalnak. Vagy így, vagy úgy.
- ­Mégis hogyan?
- ­Jobb, ha nem látod. Iszonyatos dolgokat művel az emberrel az éhség. Te aztán tudod, ráadásul a tífusz, a vérhas is megjelent a táborokban. A kegyetlen bántalmazások, a kényszermunkák és a kivégzések. Mindenki, aki nem használható, homokszem a fogaskerekek között. A német precizitás mindenhol megjelenik.
- ­Soha nem szerettem a németeket. Jó, a német írók azok mások, de a németeket nem
szerettem. Óvakodni kell attól a néptől, akinek nincs humora.
- ­Igen, szerintem sincsen jó humoruk. Ebben lehet valami.
- ­Hányan haltak meg?
- ­Csak becsült számokat tudok mondani. A zsidók azt állítják, hogy durván 5, 1 millió zsidót irtanak ki 1940-­45 között.
- ­5, 1? Irtózatos szám. Hogy ölhettek meg ennyi embert?
- ­Szerinted kisebb katasztrófa lett volna, ha csak ötöt ölnek meg? Vagy egyet, vagy ötszázat? Bármely ember, akit megfosztanak a szabadságától, mert másképp gondolkozik mint az átlag, az nem illik a lélektelen gépezetbe. Katasztrófa, ha ezért egyetlen egy embert is bántalmaznak, megölnek. Mert ez nem egyezik a lélek szabadságával. Ne ragadjunk le ebben a témában, pont a zsidóknál. Beszélhettünk volna a cigányokról, a több mint negyvenezer fogyatékosról, akiket vagy kivégeztek, vagy kasztráltak, mert vagy szellemileg vagy fizikálisan visszamaradottak voltak. A homoszexuálisokat berakták a köztörvényes bűnözők közé, vagy kivégezték őket, vagy kitették a rabok bántalmazásainak. 2012­-ben kért tőlük bocsánatot Németország nyilvánosan, amiért ezt tették.
- Hová tűnt az emberség? -­ tűnődött el Attila
- De mégis kanyarodjunk vissza a gödi évekhez.
- ­Gödön már voltunk. Miért fontos ez?
- ­Fontos. Látod, épp most utaztok lefele Judittal és ültök a vonatkupéban. Hogy emlékszel vissza ezekre a pillanatokra és a lent töltött időkre?
- ­Szerettem volna valahova tartozni. Igazság szerint Judit is ezt akarta, hogy valahova
tartozzak, de nem vettek be maguk közé. Kedvesek voltak, de mégis elutasítóak. Úgy
éreztem, hogy egyedül vagyok, amikor velük beszélek. Pedig próbáltam verseket is írni
hozzájuk. Mindent megtettem, hogy részt vegyek a mozgalomban, de nem sikerült. Vagy kevésbé sikerült.
- ­Akkor menjünk egy kicsit talán előre az időben. 1950. Felváltja a Baumgarten­díjat a József Attila­díj. Díjat neveztek el rólad. Te vagy az új Baumgarten­díj. Illetve a régi Baumgarten­díj az új József Attila­díj.
- Hát nem is találok szavakat. -­ hökkent meg a csodálattól.
- ­Az egyik legnagyobb díjat. Az irodalom díját. Aki ezt megkapta, annak igazán nagy lett az életműve később. De azért nézzük meg, hogy hogy tapsolnak. Hallgasd!
- Felismered az ott ülőket?
- ­Igen, fölismerem. Ők gyakran voltak Gödön is.
- ­És most éppen egy színész mond beszédet a munkásmozgalmi érdemeidről. Magasztal és éltet, mint a kommunizmus nagy költőjét!
- ­Hazugság! -­ fortyant fel Attila dühödten -­ Nem kellettem nekik. Hogy merészel ilyeneket mondani? Ott voltam, de nem kellettem.
-­ Te írtad meg igazán szépen! Idézhetem?
- ­Idézd – vetette oda Attila közönyösen.
- ­''Egyedül voltam sokáig, majd eljöttek hozzám sokan. Magad vagy, mondták, bár velük voltam volna én boldogan. ''
- ­Igen, így volt. Nagyon szerettem volna, ahogy Judit is szerette volna, hogy hozzájuk
tartozzak. Judit mindig szeretett engem, tudom.
- ­Jól érzed.
- ­De igen, és itt a de, kevés volt nekem. Valahogy úgy éreztem, hogy van köztünk egy szellemi szakadék. Nem akartam őt sosem bántani, sokra becsültem. De valahogy...
- ­Nem kell magyaráznod. Nem én vagyok az, akinek ebben a dologban számot kell, hogy adj. Nem véletlenül kerülöm az életed folyamán kialakult szerelmeidet.
- ­Furcsa helyre vittél most. Beton épületek, mind ugyanolyan szürke. Hogy találnak így haza az emberek?
-­Ez a kommunizmus lényege Attila! Minden stílustalan, minden egyforma, minden szürke. Mindent arra találtak ki, hogy csak annyi legyen, hogy a rendszert szolgálni tudja. Nem csak az épületek, de az emberek is jellegtelenné válnak és jellemtelenné is gyakran, hisz nincs hit és így erkölcs sem. Amilyen színesek a verseid és amilyen színes vagy te, pont olyan szürkék ezek a háztömbök. Látod azokat az öltönyös embereket? Most éppen ezt a lakótelepet nevezik el rólad. Mintha egy kicsit élcelődnének rajtad, hogy pont rólad nevezik el a szürkét és az egyformát. József Attila lakótelep. És természetesen éltetik a neved, mint a kommunizmus nagy költőjét. Azután ezt a színházat is elnevezik rólad és éltetik a kommunizmusért tett dicső tetteidet. Aztán ezt az utcát nevezik el rólad, majd szerte az országban többet is. Lakótelepeket, tereket és szobrokat állítanak neked. Kötelező olvasmány vagy, kötelezőek a verseid. Érettségi tételeket alkotnak a műveidből és közben éltetik a kommunizmusért tett dicső tetteidet! Nézd!
- ­Hihetetlen! -­ szólalt meg reményteljesen sugárzó arccal. ­ Bár, ha jobban végig gondolom, kötelező? Jobban szeretném, ha azok olvasnák a verseimet, akik kíváncsiak rá. Soha nem szerettem volna, hogy valakinek kötelező legyek. De azért felemelő, hogy mégis kellek. Mégis kellek valakinek. Az emberek szeretnek. Mondd, én erre hogy reagálok? Engem megmutatsz a jövőben?
- ­Mindent a maga idejében. Most először menjünk tovább. Felismered ezt az embert?
- ­Minthogyha valahonnan ismerős lenne, csak akkor nem volt ilyen kopasz. Több plakáton is láttam.
- ­Segítek neked. Ő Rosenfeld Mátyás, bár az ország már Rákosinak ismeri meg.
- ­Igen, ott volt a tanácsköztársaság holdudvarában Kun Bélával együtt.
- ­Menjünk tovább. Hol vagyunk?
- ­Hegyek közt -­ nézett körbe Attila -­ de nem ismerem a tájat.
- ­A Mátrában, egy Recsk nevű helyen.
- ­Milyen évet írunk?
- ­1953­-at.
- ­Ugyanolyan munkatábor, mint amilyet mutattál a 40­-es évekből.
- ­Igen, de ezt a kommunisták csinálták. Ugyanúgy sanyargatják az embereket, ugyanúgy halnak meg.
- ­Semmiből nem tanultak? -­ háborodott fel értetlen arckifejezéssel.
- ­Semmiből.
- ­Apropó, végül is el sem mondtad, hogy ki nyerte a háborút.
- ­Ne haragudj barátom, de pontosítanék és finomítanék a kérdéseden. Ki nyerte meg? Inkább ki vesztette el!? A magyarok vesztették el. Ők nagyon elvesztették. Nézd, ez Budapest.
- ­Melyik évben vagyunk?
- ­1945, víz alatt a hidak, szétlőve a város. Elvesztettétek a háborút, mert rossz célért fojt, rossz eszközökkel. Szabó Magda írta hasonlóképpen.
- ­És hogy lett tovább?
- ­Nézd ezt a fekete autót. Be van függönyözve. Járkálnak a házaknál és egyszer csak
váratlanul megállnak. Embereket visznek be találomra, koholt feljelentések alapján. Vagy csak úgy. Beviszik, lecsukják, összeverik, kínozzák, megölik, aztán ledarálják őket, vagy csak a távoli baráti Szovjetúnióba kerülnek munkatáborba. Mikor mihez van kedvük. Vagy addig ütnek valakit, amíg kínjában besúgó nem lesz.
- ­Ez nem a jövő, amit nekem mutatsz. Ez idáig a pokol.
- ­Azt kérdezted, ismerik e a neved. Elismernek. Igen, híres lettél. De látod már? Nem mindegy, hogy kik között vagy híres. Látod, hogy a kérdés nem jó, hogy híres lettem? Olyan emberek között lettem híres, amilyenek közt akartam?
- ­Igen, néha úgy érzem, te megtanítasz kérdezni. Borzalmas. A képek, amiket mutatsz... emberek éheznek, sanyargatják őket. Ez lenne a kommunizmus? Minden ember egyenlő?
­Orwell, erről ő írt sokat, de még nem idézem. Szükség van rá, hogy továbbhaladjunk. Ez már a második ezred, év eleje.
- ­Hol vagyunk? Sivatagos hely, meleg van.
- ­Izraelben vagyunk.
- ­Nincs is ilyen, hogy Izrael.
- ­De a második világháború után lesz. Magának akarja Palesztinát is. Ezt a falat, amit látsz, a zsidók építették. Elhatárolják magukat a világtól és elzárják az arabokat. Most éppen itt két zsidó katona üzletel. Ki tudja az iskolás arab kisfiút fejbelőni. Akinek sikerül, az a másiktól kap egy kólát.
- ­Mi az a kóla?
- Egy termék a sok közül, ami rabul ejti a világot, a fogyasztói társadalmat. Először
gyógyszernek találták ki, később üdítőital lett belőle, de használják emberi maradványok eltakarítására is. Egy kicsit morbid, hogy az emberek úgy koccintanak vele, egészségedre. De erről hosszan lehetne beszélni, a következő évezredben annyi lesz a tartósítószer, hogy a hullák sem oszlanak. Az emberek tartósítva fekszenek sírjaikban, mint Lenin a mauzóleumában.
Attila kissé dühödten kérdez vissza:
- ­Gyakran úgy érzem, hogy a kommunista elveim miatt froclizol.
- ­Jól érzed ­- válaszolt bűnbánóan az idegen -­ de ígérem most már odafigyelek és többé nem teszem.
- ­Köszönöm ­- szólalt meg Attila -­ De most térjünk vissza a kisfiúhoz és a két katonához.
Néhány 10 évvel ezelőtt, még őket sanyargatták. ­Az ember mindig állat lesz és állat volt. Látod, ebben a Palesztin utcában az utca egyik felében palesztinok laknak, a másikban a zsidó telepesek. A palesztinok ajtajait és ablakait, amelyek az utcára néznek lerácsozzák, csak a hátsó bejáraton át közlekedhetnek, ha el akarják hagyni otthonaikat. Ha mégis megpróbálnak kijönni a rácsos ajtón, csőre töltött gépfegyver néz rájuk és ha nem tágítanak meg is húzzák a ravaszt. Mi ez, ha nem az új gettó? Talán ez nem egy holokauszt?
- ­Valóban így van.
- ­Attila, indulunk már? ­- szakította félbe az utazást Jolán
- ­Na menjünk. Most már tényleg indulni kell.
- ­Veled tartok, ha nem gond.
- ­Ne kérj engedélyt! Te mondtad, hogy mindig is velem voltál. Miért pont most ne lennél
velem?
Fölvették a kabátjukat és kimentek az ajtón. Lassan tovább hűlt az idő és sötétedett. Valami furcsa, megfoghatatlan, koromsötét kezdett el ereszkedni a falura és a világra. Rémisztő volt. Akikkel találkoztak, mindenki megborzongott és kérdően néztek egymásra. Senki nem látott még ilyen sötétet, mint ami közeledőben volt.
- ­Várj egy kicsit -­ szólalt meg Attila -­ Én még nézném a vonatablakokat.
- ­Nézd, de aztán induljunk -­ hagyta rá a nővére.
A fényes kupék úgy világítottak a sötétben, mint ezernyi igazgyöngy a tenger alján. Az egyik ablaknál egy csuklyás embert pillantott meg, aki őt nézte. Mint amikor valakinek erős fénnyel világítanak a szemébe, úgy kapta el a tekintetét oldalra, és indulatosan förmedt rá az oldalt álló idegenre.
- ­Idegesít amikor ezt csinálod!
- ­Mondtál valamit? -­ kérdezte meglepetten Jolán
- ­Nem, nem, csak hangosan gondolkoztam -­ feleli kissé zavarba jőve Attila.
- ­Nem csinálom, csupán a tudatod része vagyok. Ezért látsz gyakran mindenben vagy hallod, ahogyan szólok hozzád másokon keresztül.
Pár perc múlva elindultak haza.
- ­Hogy tehettek ilyet? Amikor velük is ilyen szörnyűségeket tettek? Miért mutatod nekem a házakat, amiken átmegy a buldózer? A halott kisfiúkat, az éhező nyomorultakat?
- ­Meg kell tudnod, hogy mi vár rád, ha továbbmész ezen az úton. Ezt tudnod kell.
- ­Igen, már nem vitatkozom veled. Úgy érzem, tényleg látnom kell mindent.
Újabb tizenöt perc telt el, ahogy lépkedtek komótosan a sötét utcán, majd végre hazaértek.
- ­Gyerekek! Készüljetek a vacsorához! -­ szólalt meg Jolán ­- én elkezdek kovászolni, holnapra lángos lesz a tejhez.
Attila bólogatott.
-­ Az biztos nagyon jó lesz.
- ­Kár, hogy te nem ehetsz, vagyis nem tudsz, jó lenne együtt reggelizni.
- Azt mi már nem fogunk barátom. Nem ez a sorsunk - szólalt meg lemondóan az idegen.
- ­Még mindig nem térek magamhoz. 62 millió ember, és még a kommunizmusban meghalt 120 millió. Szinte fel sem fogom, hogy létezhet ennyi halott, koncentrációs táborok, embereket kínoznak és ölnek meg. Micsoda egy sátáni világ ez.
- ­A világot mi teremtjük meg magunknak, ha sátáni, ha angyali.
A két testvér a konyhában elkészítette a vacsorát és megvacsoráztatta a kicsiket.
- ­Attila, mi még kicsit nézegessük ezeket az iratokat. Szeretném megírni ezeket a leveleket. Segítesz? -­ kérdezi Jolán
- ­Persze, persze! De várjunk még egy kicsit. Van bennem egy hiányérzet már egy ideje, egy vers kikívánkozik belőlem, utána jövök és segítek, Jolika! Nem gond? ­- fordult oda az idegenhez Attila.
- ­Végezd csak a dolgod, valóban itt az ideje ennek a versnek.
A lezárt levelek után néhány pillanat múlva Attila megszólalt.
- ­Foglaljuk össze az eddigieket. Néhány év múlva, elkezdődik a világ valaha élt legnagyobb háborúja. Sok­-sok millióan halnak meg. Aki barát volt, vagy meghal, vagy elmenekül az országból. Aztán a kisebbségeket, a másképp gondolkodókat, mindenkit, aki esetleg a kultúr világhoz hozzátartozott, vagy csak olyan hibája van, amiről nem tehet, kivégzik, megalázzák, bebörtönzik vagy ellehetetlenítik.
- ­Így van.
- ­Minek maradnék költő egy ilyen világban? Kinek kell az? Vagy istenítsenek? Nem akarok hozzájuk tartozni! Ez nem az én háborúm és semmiféleképpen nem az én gondolataim. Soha nem éheztek, nem tudják milyen az éhezés -­ jegyezte meg szomorúan.
Az idő tovább hűlt. Hűlt egyre jobban, és a dérből fagy lett. Kopogós lett odakint az idő, ami normális is egy december eleji napon, de itt valahogy gyorsan jött. Gyorsan és
természetellenesen.
- ­Elmondod már végre, hogy mi lett velem? -­ szólalt meg Attila.
- ­Mindent a maga idejében! -­ intette türelemre határozottan.

Huszonkettedik óra

Besötétedett. Az idő tovább hűlt, és a szél is elkezdett fújni. Csontig­hatolóan, amitől belül mindenki fázni kezdett. Akiben van emberi jóérzés, megpróbál behúzódni a házak melegébe. Attila idegesen föl­-alá járkált a házban.
- ­Nem lehet így, ez nem lehet így. Ez borzalom, ami történik. ­- mondta dadogva, és feszülten ­- ez szörnyű, ami itt történik az egész világban. Ezért nem érdemes élni. Talán az én költészetem, az... az meghozná a változást. A költészet, az embereknek jót hoz. Megnyitja a szíveket és a lelkeket. Nemdebár? -­ kérdezett vissza érdeklődve
Etel szólalt meg:
-­ Attila, miért vagy ilyen ideges? Miért járkálsz föl-­alá?
- ­Úgy nyugtalanít valami. Nem merem mondani neki, hogy mi történik. -­ szólt az idegenhez.
- ­Jobban is teszed, ez a helyes út. Ez a te és az én beszélgetésem, más nem csatlakozhat be. Így van rendjén.
- ­Hol tartottam? Igen. Az irodalom hozhatja meg, annyian vannak, akik nagyszerűen le tudják írni. Talán én is köztük vagyok. De volt nekünk egy Kosztolányink, Adynk, talán Thomas Mann is ide sorolható. Nagyon­-nagyon sokan vannak még, akik le tudják írni azt, ami kell ahhoz, hogy az emberi szépség ne haljon meg. Nem érzem úgy, hogy nem tudnék küzdeni a koncentrációs táborok ellen, a munkatáborok ellen. Az ellen az iszonyatos terror ellen, amiről most beszélsz, vagy bánom is én, mutattál. Igen mutattál. Ez rosszabb volt, mint a beszéd, mert így a saját szememmel láttam az iszonyatot. És nem csak a képeket, hanem a képek mögött rejtőző irtóztató borzalmakat.
- ­Nagyon kevesen vannak a világon, akik így élik ezt meg, ahogy te, ezért jutott neked a kiváltság.
- ­Igen, de a költészet. Azt mondtad, hogy híres leszek. Ha híres leszek, talán meg tudom fogalmazni és mi páran meg tudjuk fogalmazni azt, hogy mit kéne ez ellen tenni és talán az emberek elindulnak, és föleszmélnek, hogy ez nem jó, így ahogy van.
- ­A költészet? Nos, akkor találkoznod kell még valakivel.
- ­Már kezdek félni, amikor így beszélsz.
- ­Hát igen, ezek a belső félelmeid. Az ember mindig nagyon fél az igazságtól. Az igazságnál félelmetesebb dolog nincs, úgyhogy rendjén van ha ezt érzed. Felismered őt? Itt ül veled ebben a kávéházban.
-­ Zelk? Igen! Zelk Zoltán. Kiváló költő! Nagyon tehetséges, sokat ültünk ebben a kávéházban, sokat beszélgettünk. Úgy gondolom, hogy ő is egy olyan alak, akivel együtt lehet ezek ellen a borzalmak ellen tenni, amiket mutattál.
- ­Akkor nézzük. Most éppen egy verset ír. A diktátor, Rákosi elvtárs hatvanadik
születésnapjára és élteti a rendszert. A rendszert, amit megél és látja Rákosi szemében a búzamezőket és hálás, amikor megkapja a József Attila ­díjat. Hálás, hogy ő nem jegyre kapja a kenyeret és a zsírt. Mindenért nagyon hálás. Főleg azért, mert az ismerősei körberajongják és azt mondják, Zoli, elvitték a férjemet, ártatlan, nem követett el semmit. Kérlek, szólj az érdekemben, mi tudjuk, hogy rád hallgat Rákosi elvtárs, és jó erősen bólogat, arcán békés mosollyal. Látod magad is. Csodálatos érzés, amikor az embert valaminek nézik. Csak az a kérdés, hogy ő magát minek nézi, s a többi ember őt minek nézi? Meddig lehet behunyt szemmel menni egy utcán, és mikor kell belenézni a tükörbe? A rendszer, melyet mindenki látott, hogy iszonyatos, emberhez nem méltó, öli a lelket és a testet. Kiszolgálnak idegen kultúráknak, embereket hurcolnak el az országból, távoli, messzi orosz gulágokra, és ott halnak meg. Csupán elvtársi szolidaritásból, hiszen a testvéri Szovjetuniót szolgálni kell. Ezt mindenki tudta. Mindenki tudta és mindenki félte. És még az sem nagy ár érte, hogy amikor a rakamazi asszonyok útközben a messzi gulág felé megfagyott csecsemőiket dobálják ki a tehervonatok ablakán zokogva, lelkük egy darabjával együtt. Rettegnek az emberek. Érzed te is, ahogy nézel át a tájon. Nézed a tömegeket, a rettegést. Talán én leszek a következő, én nem szeretném így végezni. Ez már itt 1956. Váci Mihállyal ellentétben, Zelk Zoltán megbánja bűneit. Ez nagy dolog. A rendszer ellen fordul, miként az egész ország is Nagy Imrével az élen, aki ugyanolyan gyilkos, mint a többiek. Isteníteni fogják. Akkor nem istenítették, amikor néhány évvel ezelőtt lesöpörte a padlásokat. És ő is benne volt a parasztok kolhozba verésében. Így csinál a rendszer egy átlag kommunistából hőst. Felhasználják, hogy hősként halt meg, holott nem tudjuk, hogy hogyan halt meg. Ő volt ott azon a tárgyaláson. Vajon
megtett mindent, hogy életben maradjon? Vajon azt mondta az élete árán is, hogy nem ez a jó út? Nem tudhatjuk. Zelk másfél évet ült, aztán kiszabadult. Szabadulása után már főleg gyermekverseket írt, és kereste a tiszta és ártatlan feloldozást, és talán ezt a feloldozást meg is nyerte, hisz az őszinte bűnbánat a legfontosabb a megbocsátáshoz. Már tudta, hogy mi a rossz, szerette is volna visszacsinálni gyakran. Persze behódolt a rendszernek, mert szeretett volna élni. Élt is 1981-­ig és a lelkiismeretével minden nap neki kellett elszámolnia. Megbánta a bűneit, megbánta a költészet elárulását. Azt tagadta meg, amit írt.
Attila letörten néz maga elé, mélyen magába süppedve.
- ­Nincs kiút ebből a világból. Milyen iszonyatos. Őt istenítették?
- ­Amíg kötelező volt, addig igen. De nem felejtette el neki a nép, hogy volt ő másmilyen is. Mindent elvett magától, amitől nagy költő lett volna. Pedig nagy költő is lehetett volna, és talán lett is. De valahogy kimaradt a pörköltből a só. Ízetlen lett és nem kellett senkinek.
Attila kétségbeesetten nézett:
-­ mond meddig tart még?
- ­Várj egy kicsit, mutatok még valamit az érdekesség kedvéért. Picit lépjünk vissza a múltba. Te ülsz itt ebben a lakásban, látod? Öt évvel ezelőtt. Ez a rosszul öltözött, rövidnadrágos suhanc gyerek egy küldönc, éppen most csönget hozzád és ad át egy pakli dohányt, amit Judit küldött, hogy jobb kedvre derülj. Illedelmesen köszön és odatartja a nyugtát, hogy írd alá. Nézd a nyugtát! Küldte Szántó Judit, átvette József Attila, a csomagot kézbesítette, Kádár János.
- ­Ezt már tényleg nem értem, miért kell végignéznem. Minden egyes cigaretta átvételemet szemügyre vesszük?
- ­Nem, ezt csak az érdekesség kedvéért mutattam neked. Ez a fiatal suhanc az `56­os
megtorlások után több, mint harminc évig a magyar állam első embere. Tökéletesen
kiszolgálja a megszálló szovjet érdekeket, üldözi a vallást ugyanúgy, mint elődei, gyerekeket végeztet ki, de csak a nagykorúvá válásuk után. Igaz, akkor azonnal. Azért biztos, ami biztos, halála előtt egy­-két nappal ő is papot hív, s ahogy ő sem adott kegyelmet senkinek, ő sem kapja meg a feloldozó gyónást. Harminc éven át zúgott éjszakánként a halálba menő gyerekek hangja a fejében. Ezzel aludt és ezzel kelt fel élete végéig. Aztán halála után néhány évtizeddel valaki nem bírta elviselni, hogy nem állhat bosszút, ezért ellopták a koponyáját. Most nagy valószínűséggel a tolvaj ágya mellett van. Vagy hamutartó vagy éjjeliedény. Talán mindkettő együtt. Nemes bosszú ugye? ­- kérdezett vissza ironikusan.
- ­Csak magamat tudom idézni ­ válaszolt Attila ­"sekély e kéj''.
- ­De válaszolván az előző kérdésedre: 1990-­ig, és akkor azt hittük, hogy jön a megváltás.
Hogy újból tapsolnak egy József Attila­ díjnak, újból téged magasztalnak. És mondják: Bár igaz, hogy a kommunizmus költője voltál, de azért az új keresztény Magyarország költője is te maradsz. Ugyanazok a körmönfont politikusok, akik idáig éltettek a kommunizmusban téged, eztán a liberális keresztény Magyarországon használják fel a nevedet. Újból több­párt rendszer lesz. Szétverik a munkahelyeket, a gyárakat. Amit tudnak eladnak, csúszópénzért privatizálnak. Mindenki megpróbálja tömni a zsebét, elkezdődik az új szabad rablás. Odáig a test szenvedett, most már a lélek is. Emlékszel arra, mikor Orwellt emlegettem? Állatfarm című regényében a jószágok néztek be az ablakon és azt látták, hogy a disznók ruhában ültek a szomszéd gazdákkal az asztalnál és kártyáztak. Már nem lehetett tudni, ki az ember és ki a disznó.
- ­Ebben a világban, amit mutattál, valóban nem lehet eldönteni, hogy ki az ember és ki a disznó, de ha mégis van különbség, csakis a disznók javára szól.
- ­Meg kell majd mutatnom neked mást is. Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy ironikus amikor a tornyokról beszéltünk? Itt a World Trade Center, repülők csapódnak tornyaiba 2001. szeptemberében, s azok, mint kártyavár omlanak le. Fellázad a világ, hogy támadják meg azokat az arab országokat, akik ebben részt vettek. Semmilyen bizonyíték nincs ellenük. Ellenben arra van, hogy egy héttel előtte a gyémántkereskedők hirtelen összepakolták minden javaikat és távoztak az épületből. Arra is van, hogy a katasztrófa után az ott oltani igyekvő tűzoltók látták, hogy az épület tartópilléreihez tonnaszám vannak bombák erősítve, arra is van, hogy a halottak nagy része az ott életet mentő tűzoltók, rendőrök és mentősök közül került ki, és azt is tudjuk, hogy az ügy után nyilatkozó tűzoltóknak, akik az érthetetlen módon odakerült bombákat látták, furcsa körülmények között nyomuk veszett, meghaltak vagy baleset érte őket, mert elkövették azt a nagy hibát, hogy erről nyilatkoztak. De azért megtámadják ezeket a koholt váddal gyanúsított országokat, hiszen ki kell próbálni az új fegyvereket. Teszt nélkül nincs eladás. Vajon tényleg az arabok tették? Vagy ők maguk, hogy felpörögjön az új üzlet? Mindenki döntse el maga.
- ­Túl sok ez nekem! -­ szólalt meg Attila -­ amerre viszel, amerre járok, borzalom, gyalázat, árulás. Ezt nem lehet kibírni. De miért jöttél el hozzám? Miért kell ezt nekem mind megnéznem? Áldásos lett volna a butaság, a tudatlanság és várni egy jobb jövőre.
- ­Emlékszel 1914­-ben, amikor feküdtél az ágyon, és először megjelentem neked?
- ­Soha nem tudom elfelejteni. Sokáig kínzott az a rémálom, azt hittem, hogy lázálmomban láttam az egészet.
- ­Két nevezetes nap van, amire ítéltetve vagyok, hogy megjelenjek neked. Az első a
születésed. Nem-nem. Nem a biológiai, ne nézz így rám, hanem amikor meghal a gyerek, és a költő születik meg. Ez volt az a nap. Meghalt a gyerek, és megszületett a géniusz, a szépség messiása. És akkor én téged köszöntöttelek. És még egy nap van, amikor nekem meg kell jelennem.
- Ne folytasd, kitaláltam magamtól is, a halálom napján ­ rémülettel teljes döbbenet ült az arcára ­ tehát ez az a nap, ma meghalok. Ennyi volt, és nincs tovább.
- ­Nem egészen. Megadatik neked, hogy élj tovább, mint József Attila. Azért jöttem, hogy alternatívát kínáljak. Bent maradsz a házban és nem mész ki és egyszerűen holnap reggel fölkelsz, a családdal töltöd a napot, aztán holnapután visszamész Pestre, átveszed a Baumgarten­ díjat, elhelyezkedsz az új állásodban, megkéred Flórát, ő talán igent mond vagy nemet, az ugye kétséges, hisz Illyéssel is jó kapcsolatban van és leéled az életed menekülve. Menekülve a rendszer elől, menekülve az igazságtalanságok elől, menekülve minden elől, ami nem emberi és ami megöli a művészetet. Anyaországodat elhagyva, idegen földön kényszerülsz megöregedni és aztán meghalni, ahogy Márai Sándor, akinek a gyertyák csonkig égtek egy nagy óceán partján. Vagy egy újabb verzió, itt maradsz és küzdesz a rendszer ellen, de akkor érted is eljön a lefüggönyözött autó és te is az ő sorsukra kerülsz. Vagy addig ütnek, amíg bele nem halsz vagy addig, amíg be nem látod, hogy igazuk volt. A te dolgod, hogy válassz. Élni jó. Akármennyire is nehéz, élni jó. Választanod kell.
- ­Köszönöm, hogy megadtad nekem ezt az esélyt. Megmondod nekem, hogy hogyan fogok meghalni? -­ kérdezett vissza szorongva?
- ­Az esti nyolcas vonat, halálra gázol. Csigolyatörés. Ebből a panzióból múzeum lesz. Néhány személyes tárgyaiddal, verseiddel együtt.
- ­Szeretném átgondolni, hogy legyen.
- ­Van időd.
Jolán és Etel közben a gyerekeket szépen a fürdéshez készítette elő. Hangos kacagás,
viháncolás, gyermeki játék. Mindenki jókedvű volt. Attila bágyadtan nézte őket. Ők kérlelően néztek rá, hogy kapcsolódjon be a mókázásba. Nem tudták mi van a gondolataiban, hogy élete nagy döntését hozza meg. Felvállalja itt a harcot, a küzdelmet és szembenéz ezzel a világgal, ami közeledik vagy itt hagyja a földi létet. Él vagy meghal. Ez a kérdés.
- ­Attila bácsi énekelj velünk! ­
Attila halkan énekelni kezdett.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Megemlékezés
· Kategória: Regény
· Írta: Simon Gergely
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 11
Regisztrált: 2
Kereső robot: 13
Összes: 26
Jelenlévők:
 · boszorka
 · GoldDrag


Page generated in 0.0394 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz