Navigáció


RSS: összes ·




Regény: A szépség golgotáján József Attila 25 órája I. rész

, 741 olvasás, Simon Gergely , 3 hozzászólás

Megemlékezés

Előszó

Aki a költészet útjára téved, nehéz feladatot vesz a vállára, ami már születésétől fogva adott. Erről az útról le nem léphet, mert ha lelép, az élete értelmetlenné válik, miként a halála is. József Attila létezésével megváltozott a világ és már soha nem lesz az, ami előtte volt. Meghatározó volt ugyanúgy, nem csak az élete, de a halála is. A halálával egy korszak véget ért, amit soha senki nem volt képes kimondani, mint ahogy szembenézni sem vele. Véget ér az a Nyugat, amit Ady fémjelzett, később majd Kosztolányi, majd Babitscsal teljesedik be. Ez a világ nincs többé. A géniuszok között talán József Attila volt a legnagyobb. Hogy is lehetne egyáltalán egy ilyen rangsort felállítani. Nagyon nehéz. Az ő tragikus halála megváltoztatta az életet, világot, más lett tőle minden, ami addig fontos volt. Ha József Attila nem halt volna meg ,­ én a Szépség golgotáján írója kijelentem, s vállalva ezzel minden felelősséget, majd aki ezért engem ostoroz ­ nem lett volna József Attila az aki, ha nem így hal meg. Nem lett volna "József Attila", ha vár még 10 évet. Egész, töretlen munkásságot hagyott maga után. Egy olyan költészetet, amivel minden embert megajándékozott. Ez a költő mindig velünk fog élni, ez nem lehet másképpen. Azért nem lehet, mert meg volt írva. Egy mozaik volt a világban. Kimondta, ami kimondhatatlan. Van egy mondás: "Azok az emberek, akik rajonganak a költészetért, hallgatók vagy költők, vagy mindkettő együtt, széndarabok egy szénbányában." József Attila ezek között egy gyémánt volt, mely csak egyre értékesebb lesz az évtizedek, századok elteltével, és egyre fényesebb nekünk, akiknek Isten megadta, hogy néha érthetjük szavát, néha hallhatjuk gondolatát, néha beleremeghetünk a szavaiba.
Köszönetet mondhatunk az Úrnak, hogy szénnek teremtett minket a szénbányában, és őt az Úristen tovább csiszolta, hogy örökké tündökölhessen fölöttünk. És mi adhassuk a meleget azoknak a kandallóknak, ahol azt a báli táncot járják, ahol ő a legszebb gyémánt, a legszebbnő nyakékében.
Ajánlom ezt a könyvet mindazoknak, akik nem értették József Attilát, de szerették volna valaha megérteni, vagy szeretnék. Aki valahogy érzi, és egy kicsit érti, hogy ez a világ miért nincs jól úgy, ahogy van, azoknak az embereknek, akik a legnagyobb társaságban érzik magukat leginkább egyedül, akik valahogy mindig kerülték az emberi tekintetet és mást jelentett nekik az ősz, mint másoknak. Ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik érzik, hogy valami nincs rendben ebben a világban. Azoknak, akik már érezték, mint én is, hogy hiába van egy nő, aki megérti a szavunkat, de mégis ellök magától. Szomorú küldetés írni, de az ember nem maga választ. Ki választana ilyet? Ki választana egy reménytelen szerelmet, ahol tudja, hogy nem kell semmire, nem kell abban a kapcsolatban? De nem tehet mást, mégis szereti azt a nőt. Hiszen nincs más választása, mert Istentől kapja a küldetést. Istentől kaptuk ezt a feladatot, hogy azt a nőt szeressük. Még akkor is, ha bármely módon próbál lebeszélni magáról minket. Az ember ugyanilyen módon próbálja lebeszélni magát a költészetről, az írásról, hogy megértessen emberekkel dolgokat. Megértessen önmagával dolgokat.
Gondolkodjon, hogy mi lenne a megoldás, vagy eljátsszon a gondolattal, vajon mi lett volna, ha másképp alakul. Az igazság az, hogy nem lehetett volna másképp. Nincs rá esély, hogy másképp alakuljon. Az események csak úgy, ott és olyan módon történhetnek meg, ahogy megtörténnek. Mert ha másképp alakul, akkor már senki sem az, ami. Gondoljunk csak bele. Azon az estén, amikor szemébe néztünk annak a nőnek, aki olyan kedves volt hozzánk. Ha nem azon az estén nézünk a szemébe, minden teljesen másképp alakul. Vagy a régen kényelmetlenné vált autók, amik akkor milyen örömet jelentettek, amikor újak voltak és csillogók, ma meg ócskavasak egy szemétdombon. Ez különbözteti meg a hétköznapi értékeket Arany Jánostól, József Attiláig. Ilyen küldetést az ember nem választ, mert nincs sikerre kárhoztatva. Jó lenne, ha úgy lenne, de mi nem kellünk ennek a világnak. Soha nem is kellettünk. Aztán később, hogy ha úgy alakul, akkor gerinctelen, hernyó, sátánlelkű politikusok felhasználnak minket, mint ahogy felhasználták József Attilát is, és tették a kommunizmus nagy költőjévé. Dehogy volt ő az. Nem lehetett az, mert ő csak egy jobb világot akart, amihez ott akkor ő nem kellett. Hiszen azok az emberek, akik kitaszították, később visszaéltek a néma halállal. A végtelen síri csönddel, amikor nem lehet válaszolni, nem lehet megmagyarázni, hogy mi mért volt. Nem lehet megmagyarázni a néma nyomort, az éhezést, az elhagyatottságot. Azt az érzést, amin egy ember egyszer valaha változtatni szeretett volna. Tündöklő gyémánt volt, s halálával csak fényesebb lett.

Bevezetés

Áron pakolni kezdte szépen lassan a hátizsákját. Nem nézett föl, csak a holmijait igazgatta és ügyelt, hogy a ládájában minden benne legyen. A láda volt a legfontosabb. A láda nélkül soha, sehova nem ment. Senki szemébe nem nézett, kerülte a tekinteteket. Borbáláét és a gyerekekét is. Borbála odalépett hozzá:
- Mi lesz velünk nélküled?
- Mi lenne?
Igazgatta tovább a holmijait, és közben föl sem nézett.
- Néhány hónap, aztán pénzt is tudok hazaküldeni. Amerikában kíváncsiak az emberek a nagy találmányokra, és nekem van egy jó pár. Ott majd elismernek.
Tovább igazgatta a ládája tartalmát és minél elfoglaltabbnak próbált tűnni, hogy a kommunikáció a lehető legkevesebb legyen. A két kislány ült a tűzhely mellett a padon és félelem tükröződött vissza piciny arcukról.
- Áron, ne hagyj itt! - szólalt meg Borbála kétségbeesett hangon - Hogyan nevelem majd fel a gyerekeket? Nem tudok nekik enni adni se!
- Mondtam már! Egy kis idő, kijutok és ott mindenkinek kelleni fog az összes találmányom. Szükségük van rá. Megbecsült, gazdag ember leszek! Küldöm a jegyeket és ti is jöttök utánam.
- Jobb lett volna, ha inkább maradsz a gyárban. A gyerekeknek nincs idejük várni hónapokat, enniük kell, lakniuk kell.
- Felnőtt ember vagy - veti oda flegmán Áron – ezt a kis időt igazán te is meg tudod oldani. - és először nézett fel a pakolásból.
Tekintetét gyermekeire szegezte, akik összeölelkezve kuporogtak a hokedlin, s riadt szemmel néztek apjukra. Elfordította fejét és nézte, hogy a faragott járókában játszik a kisfia.
- Sietni fogok minél előbb pénzt küldeni és jegyet, hogy utánam tudjatok jönni.
Majd megfogta hátizsákját és szép lassan a hátára vette. Bal kezével megragadta a szerelőládát, odalépett a két kislányhoz.
- Jók legyetek, és mindenben hallgassatok anyátokra. Rosszat ne halljak rólatok. Minél előbb küldöm a pénzt.
Egy-egy csókot lehelt a két kislány homlokára, majd három lépéssel odébb ment és odaállt a járóka elé.
- Az én nagy fiam. Amerikában neki is jobb lesz.
Megsimogatta a gyerek arcát és ellépett.
- Megyek, sietek. Inkább előbb leszek ott, nem szeretném lekésni a vonatot.
Kilépett az ajtón. Borbála idegesen kapta föl kendőjét és terítette magára.
- Lányok, vigyázzatok az öcsétekre és figyeljetek a lábosra. Vegyétek le, ha felforrt a víz.
Áron után lépett. Jó két perces út a lépcsőházban, mire kijutott a Gát utca macskaköves útjára. A kora-tavaszi fény megcsillant az üres vasárnapi utcán, a kőburkolaton. Ilyenkor már gyenge volt a nap, nincs ereje s vasárnap senki nem járkált az utcákon. Áron visszanézett és látta, ahogy a felesége követi.
- Asszony, menj vissza a gyerekekhez. Ti vagytok a legfontosabbak nekem, soha nem foglak cserbenhagyni titeket. Bízz bennem, értünk teszem!
- Vigyázz magadra!
- Az első alkalommal küldöm a pénzt, ahogy csak lehet. - és megcsókolta az asszonyt.
Szép lassú, komótos léptekkel elindult a macskakövön a Gát utcán keresztül. Borbála utána kiáltott:
- Áron ne menj el, ne hagyj itt! - kiáltott reszkető hangon.
De ő nem fordult vissza. Csak ment, mintha meg sem hallaná.
- Áron, mi lesz velünk?
A fáradtságtól és beletörődéstől egyre halkuló hangja végül teljesen elnémult. Egyedül maradtak. Ezen a kora tavaszi napon, szépen lassan eltűnt az utcában József Áron, a szappanfőző, hátizsákjával és szerelőládájával, ahogy annak idején érkezett.
Eközben a lakásban a két gyerek rémülten nézte az ablakot. Csak a félelem maradt és a forró víz. Mi lesz, ha nem jön vissza a mama sem? Mi lesz, ha egyedül maradnak? Jolán felugrott és kifutott az ajtón, a húga utána. Csak Attila maradt bent. Mindenki elment. Semmi nem maradt, csak egy fából készült kis csörgő, és egy gyermek, ``aki a csörgőt magára hagyatottan rázza. ''

Első óra

Megváltozott a világ. 1914 egy új korszakot nyitott meg. Az asszonyok még ugyanúgy sütötték a kenyeret, a lovas kocsik még ugyanúgy hordták a szenet, a rikkancsok futottak az utcán hírlappal, de valahogy mégis a világ megváltozott. Lelke mélyén ezt mindenki érezte, de senki nem mert szembenézni vele. Köd ereszkedett a városra. A Terézváros régi bérházai, mintha tejfölbe burkolóztak volna, alig látszottak ki a ködből. Eltűntek az utcagyerekek. Így november táján már nem lehet cipő nélkül kint lenni az utcákon. A gyerekek behúzódtak, nem is volt más választás. Vagy cipőt vesznek a szülők, vagy
behúzódnak a gyerekek. Nagy általánosságban nem cipőt vettek. A kopogó utcákon halkan lehetett hallani, ahogy komótosan járkáltak a csendőrök és a paták hozzáverődtek a macskaköves burkolathoz. Tisztviselők, alkalmazottak, fűszeresek siettek a ködben, hogy végezzék mindennapi dolgaikat. A Terézvárosban, a Lovag utcában történt valami különös. Az egyik lakásban, egy körfolyosós, igen kicsi és szegényes otthonban egy kilenc éves kisfiú megmérgezte magát. Riadtan futkostak az emberek a körfolyosó korlátjába kapaszkodva. Segítséget kerestek, pedig vannak történések, amik elől nincs menekvés. Minden ember a megmásíthatatlannal megpróbált szembenézni. Elpusztult a világ és a
pusztulat ezen a napon kézzelfogható lett. Szegényes bútorzat, szobakonyhás pici lakás ágyában egy kisfiú feküdt, rémülten és sápadtan. A ház öregasszonyai jajveszékeltek. Tán nem is tudni, hogy miért ilyen ijedtek, a kisfiúért aggódtak vagy mert egyre jobban emelkedett a liszt, a zsír és krumpli ára. A kisfiú verejtékezve várta a véget. Két nővére, Etel és Jolán viaszsápadtan futkostak a folyosó és a lakás között és küzdöttek a feloldozó segítségért. A segítség a mama, akinek már szóltak, aki riadtan hagyta ott a mosást, hogy hazajöjjön Attilához. Megállt az ajtóban kopott otthonkájában, csapzott haja a homlokán, az évek kemény munkája alatt megfáradt arcán a rémület és a mindennapok elgyötörtsége tükröződött vissza. Mosásban megráncosodott kezével kapta el Etel karját, sokkos ijedtségben remegő hangján szólította meg Etelt.
- Mi történt? Mi van vele?
- Én igazán nem tudom mama, nem tudom mi történt.
A kopott ruhás kislány, lehorgasztotta bűntudattal a fejét. Halkan a megtorlástól félve, csak annyit mondott:
- Megivott valamit.
A mama dühödten és kétségbeesetten fogta meg két vállát, és megrázta.
- Miért nem vigyáztál rá jobban? Nem lehetek itt mindig! Neked kellett volna figyelned!
Etel halkan sírni kezdett, majd anyja tekintete lassan megszelídült és hangjában az anyai szeretet tört felszínre.
- Jól van, nincs semmi baj - simította végig Etel izzadt arcát, és emelte meg ujjával a gyerek állát - Minden rendben lesz. Lassú léptekkel odalépett az ágyhoz.
- Csillagom mit csináltál? Miért csináltad? Ha valami lesz veled, azt nem élem túl! Azt már igazán nem tudom túlélni! - szólal meg a mama rémülten, akadozó hanggal - Mutasd meg kis csillagom! Mit ittál? A vézna, sápadt kisfiú erőtlenül nyújtja ki a kezét, és mutatóujjával az egyik fémbögrére bökött. Mama odanyúlt, fölvette és felsóhajtott. Megfáradt és feszült arcán ellágyultak a vonások a megkönnyebbüléstől.
- Magasságos Istennek hála! Ez csak keményítő. Nincsen már semmi baj. Nem lesz semmi baj! Itt van veled a mama.
A meggyötört, elfáradt asszony fölnézett:
- Köszönöm, hogy átjöttek segíteni! Nagyon szépen köszönöm! - szólalt meg "alázatos, vézna mosolyával." Egy öregasszony szól vissza:
- Maradunk még aranyoskám, hátha kellünk.
A mama nem szólt semmit. Illedelmesen bólintott és mosolygott. Fiát ölelte és csókolva szorította magához. A két lány, még mindig rémülten állt az ajtóban, s egymásba karolva néztek. Rájuk nézett a mama:
- Lányok, most már nyugodjatok meg! Nincsen semmi baj. Nem történt semmi, csak keményítő volt – szólt hozzájuk feloldozóan - Vigyázok már rá.
De a feszültség nem akart oszlani igazán a lakásban. Amilyen hirtelen jött, olyan nehezen távozott. De volt még valaki a lakásban, akiről valahogy senki sem vett tudomást. A konyha sarkában, a régi kis hokedlin ült. Furcsa ember. Kopott, barnásszürke reverendát viselt. Rongyokba csavart kezéből csak az ujjvégei látszottak ki. Csukja volt a fején, de nem takarta az arcát. Hosszú sétabotot tartott a kezében. Erős cédrusból készült bot ez. Látszik rajta az idő és a megtett távolság. Durva megmunkálásán a penge nyomai, a készítő maga faragta az út porában. S minden egyes vágásnál látszott a pengenyom.
Ha a botra nézünk, nem is jutna más eszünkbe, mint ahogy egy vándor ül, egy olajfa tövében és maga munkálja úti szerszámát, valahol messze, egy bibliai tájon.
- Mama! Mama! - szólal meg Attila.
- Itt vagyok csillagom. Mit szeretnél?
- Ki az a bácsi ott? A sarokban, aki ott mosolyog, papruhában van és karó van a kezében...
- Nincs ott senki kincsem - kezével simogatja a gyermek arcát és haját. Szemét az aggodalomtól és a mindent elsöprő szeretettől csillogó szemmel vizslatja - Félrebeszélsz! Az ijedtségtől van. De már itt van a mama! - és csókot lehel a kisfiú homlokára.
- Nem! Ott ül valaki! Ti nem látjátok?
- Nem ül ott senki - nyugtatja és csitítja tovább. Csak a szomszédból vannak itt a nénik. Etel és Jolán meg én. Nincs itt senki.
- Olyan hideg, és jeges a tekintete. Engem néz és mosolyog. Nem is mosoly ez - mondja szorongva.
- Kincsem! Nincs ott senki, hidd el nekem! Senki nincs.
Az idegen lassan ráemeli hűvös tekintetét a kisfiúra. Mély, dübörgő rekedtes hangján megszólal:
- Ők nem láthatnak Attila! Csak te látsz! Ne ijedj meg, barát vagyok. Barát, az egyetlen barátod, aki elkísér utadon és életeden!
- Mit akar tőlem a bácsi?
- Senki nincs itt kincsem, nyugodj meg - szólal meg a mama - Etel! Főzzetek neki gyorsan egy teát!
A lányok szó nélkül sürögve indulnak vizet forralni.
- Hozzád jöttem Attila! Gyászolni és örvendeni, imádkozni és fohászt mondani. Mert ez a gyász és az ünnep napja. Mert meghalt a kisgyerek, és megszületett a költő! A költők messiása, ki szavakkal fog boldogságot hozni az emberek lelkébe.
- Hallod miket mond a bácsi? Anya! Te hallod?
- Nem beszél hozzád senki kincsem, mondom. Pihenned kell. Ne beszélj, ne fáraszd magad! Lányok hol az a tea? - szólal meg sürgető hangon a mama.
- Köszöntelek téged, ifjú király! Mert most megszülettél! A szépség messiása. Búcsúztasd el a kisfiút! Ha eljön a nap, mi ismét találkozunk. Mert a mi ügyünk még nincs lezárva Attila! Csak ebben az órában született. Ha a lelkedbe nézel, te is tudod. Én mindig veled leszek és szeretlek téged. Ne félj tőlem!
- Anya! Tinektek is hallanotok kell! - szólal meg kétségbeesetten.
- Senki... gyere fiam - simogatta meg a mosásban megráncosodott kezével izzadó gyermeke fejét a mama. "Itt egy puha párna, hajtsd le szépen a fejed!"
A köd lassan bomlani kezdett és, mint szétterülő patak az apály idején, úgy húzódott egyre lejjebb a házak között. Már kilátszottak a konflisok és a boltok kirakatának teteje is. A nap, mint aranyló kés hasította végig a ködös utcákat. Tisztulni kezdett a világ. Mert a nap is kisüt, ha vége a gyásznak, és megszületik egy új megváltó.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Megemlékezés
· Kategória: Regény
· Írta: Simon Gergely
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 20
Regisztrált: 2
Kereső robot: 23
Összes: 45
Jelenlévők:
 · Kavics
 · PiaNista


Page generated in 0.0458 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz