Navigáció


RSS: összes ·




Krimi: A gyilkos I.

, 490 olvasás, kalamaris , 0 hozzászólás

Kaland

I. Rész

Szeptember végén, egyik ködös, párás délelőttön, egyszer csak kifogyott a palackból a gáz. Bitóné csirkét vásárolt azelőtt való napon, és azt főzte volna meg ebédre. Pedig a víz már fel is melegedett a fazékban, bodros párafelhőt is bocsátott a konyhába, gondolta, befedi egy fedővel, ablakot is nyitott, hogy a gőz kimenjen, és friss levegő jöjjön be a kis konyhába.
Utána kiment, hogy a kazánba fát rakjon, majd esővízért ment, hogy az orchideáit megöntözze, s amikor visszajött rosszat sejtve emelte fel a fedőt az edényről, bosszúsan állapította meg, hogy a víz amiben a csirkének már főni kellett volna, kihűlt. Megemelte a gázpalackot a másik kezével, és igencsak könnyűnek találta, ezért hát bekiabált a szobába:
- Hallod, hol vagy már? Gyere már a konyhába, folyton csak azt a rohadt internetet lesed, hogy rohadna meg, még az is aki kitalálta. Gyere már! Azonnal fuss és cseréld ki!
- Mi van? - kérdezte Bitó ingerülten, - már megint hétvégére időzítetted a palackcserét? Megáll az ész, megáll az ész. Mondd csak, hogyan sikerül neked folyton csak hétvégékre kitervelni azt, hogy kifogyjon a gáz?
- Ne kiabálj! Várj! - kiáltotta Bitóné, mert a férje eléggé süket volt ahhoz, hogy a halk szavakat megértse.
- Hallod? A szomszéd szólít, lépjél már!
Hétvégi kertes házikóban tengették életüket. Pár éve HunszentMiklósról költöztek át Latahányára. Szomszédjuk is az ország keleti részéből érkezett, úgy nyolc éve, felesége is odavalósi volt.
- Na mi az Sanyi? Mi újság?
- Hallottam, hogy kifogyott a palackotok, pont szerencsétek van, mert épp úton van a teli palack, csak szereld le gyorsan és hozzad ki a kapuba.
Kicsit bambulva nézte a szomszédot, - jó, jó, motyogta maga elé, amint eljutott az agyáig az üzenet, s beszaladt a konyhába, pár perc alatt készen is volt, s mire kiért a kapuba tényleg ott volt a tele palack, nem is egy, hanem egy egész kocsival, ez volt ráírva: GÁZFUTÁR.
- Hát ez jókor jött, mondta a szomszédnak hálásan.
- Figyelj kapsz egy szórólapot is, ha kifogy a gáz, azon rajta van a telefonszám, minden, csak felhívod s hozzák. Véletlenül meghallottam, hogy a gázról tárgyaltok, hát azért szóltam. Nálunk is ez van, én most kettőt cseréltem, mert a tartalék palackból is kifogyott már régebben.
Köszönt mindent a szomszédnak, indult is befelé, hogy hamar helyre hozza a dolgot, de a szomszéd ember még utána kiáltott valamit, megfordult.
- Hallod tűzifa nem kell? Mert ezek azt is hoznak.
- Hááát, … nem is tudom, még van annyi, hogy pár napra elég lesz, de, .. hát ugye megvan a telefonszám, majd felhívom, - fordult a gázfutár felé, - hallja! majd felhívom, mert most még nem is tudom mennyi fa kellene.
Az ebédnél elmondta az asszonynak, hogy a szomszéd felajánlotta a favásárlást is neki.
- Miért, kérdezte az asszony, talán van neki eladó?
- Dehogy, azt mondja, ezek a gázfutárszolgálattól fát is árulnak, adtak egy szórólapot is, hova is tettem? Ja, megvan.
- De nem mondtad, hogy elköltözünk?
- Dehogy mondok én ilyent a szomszédnak, majd megtudja, ha meglátja, hogy hurcolkodunk. Csak már holnap lenne, mert tényleg kevés már a tűzifa a pincében, s a kazán nyeli rendesen. Hideg van már reggel is, este is, igaz napközben még elmegy fűtés nélkül.
- Hát, a bankra várunk, húzzák az időt, …
Tíz nap múlva elköltöztek.


2.

Fekete karácsonyuk lett. Általában 9-10 óra felé kisütött a nap, a közeli parkban a bokrok még mindig őrizték zöld leveleiket, a fű is nedvesen zöldellt még, az új otthon ablakában a társasháznál magasabbra felágaskodó nyírfa is reszketve őrizte zöld leveleit, alig volt hajnali fagy, egyszer-kétszer talán.
Bitó a feleségével a közeli parkban szokott sétálni, hogy szokják a helyet, meg aztán unatkoztak is, hiszen már nem kellett naponta fát vágni, tüzet gyújtani, fával bíbelődni, kerti munkával foglalatoskodni, faleveleket gyűjteni. „Társasházban kevés a tennivaló, de annál több a fizetnivaló.” állapították meg a tényállást.
Nem is lett volna baj a pénzzel, mert mindezt előre tudták, előre kiterveltek mindent, hogy mi mennyibe kerül, mennyi a lakás, mennyi az önerő hozzá, mennyi a banki kölcsönre a törlesztés havonta, plusz a hideg-meleg víz ára, fűtés, villany és ilyenek.
Tehát a terv jónak tűnt, úgy érezték, hogy megvalósítható, és eddig ment is minden ama terv szerint. De, ember tervez s isten végez, mondanák Bitóék, ha vallásos emberek lennének, de nem voltak azok.
Az történt, hogy az asszonyt kirakták a munkából, csak átmeneti létszám leépítés, ne aggódjon, mondták neki. (Hát, a lakásvásárlást is azért akarták, mert így közelebb van a munkahely, ami már nincs. Ez nem volt betervezve, sajnos nem.) Elmúlik a karácsonyi, és a szilveszteri ünnepi hangulat s itt van január vége is nemsokára, s akkor meg már újra kell a munkaerő, jöhet vissza február elsejére vagy hó közepére, vegye úgy, hogy ez egy olyan szabadság, ami jókor jött, stb.
- De, akkor miért kellett leszámolni neked? - kérdezte a férj, aki már nyugdíjas volt, és szorongva számolgatta magában, mire lesz elég az a pénz, amit havonta utalnak neki.
- Hát nem lesz elég! - kiáltotta hangosan.
Az asszony felszisszent - Most akkor én hibás vagyok?
Nem volt hibás, de ez nem javított a helyzeten, s ezt mind a ketten tudták.
Eltelt a január, el a február is, már benne voltak a márciusban, s az asszonyt még mindig nem vették vissza a munkahelyére, és máshol sem kapott állást, mert már öregecske volt na, ez az igazság, minek szépíteni. Az emberek ötven fölött már nem fiatalok, és ezt ők sem tagadták, de mit értek vele?
Januárban ötvenezert kértek kölcsön, a kisebbik lányuk élettársától, februárban még egyszer annyit, márciusban is szerettek volna legalább annyit kérni, de már nem mertek előállni az ötlettel.
- Van pénzük elég, kérdezte a lányuk, adjunk?
- Kéne, de miből adjuk meg?
- Miért, há' nem lesz munkahely?
- Eddig reménykedtünk, de már nem hiszem, hogy lesz belőle valami.
A lányuk élettársa a padlót nézte, nem szólt közbe. Fejére húzta csuklyáját és a laptop elé ült, keresett valami játékot az interneten és úgy tett, mint akit nem érdekli a dolog.
Robika, a kisebbik lányuk fiacskája gyakran aludt náluk, onnan ment egy párszor iskolába, együtt sétáltak délutánonként, hétvégéken a közeli parkban, ahol egy kis kacsaúsztató tó is volt, kb 20-30 vadkacsával. Az unoka kenyérmorzsával csalogatta a kacsákat magához, de persze, megfogni nem tudott egyet sem közülük.
A park tele volt hatalmas tölgyekkel, platánokkal és juharfákkal.
- Ezeket a fákat még az ükapád is láthatta, mondták a gyereknek, - olyan régiek.
A park északi oldalánál alacsony épületek sorakoztak, odáig szoktak sétálni, s onnan vissza. Egy kis keskeny nyíláson vezetett tovább a keskeny járda az épületek közé, amikor odaértek látták, hogy az épületsorok, valójában garázsok, ott tárolták sokan a kocsijukat a környék társashazaiból.
Hát szóval, szép volt minden, a változás hozta az új élményeket, aminek még örülni is tudtak, bár felettük a felhők egyre sokasodtak. Gondból nem volt hiány.
Egyik nap Robika apja hozott egy tengerimalacot - A munkahelyemen adták, a gyermekeknek hoztam pár napja, eleinte örültek neki, füvet is szedtek neki, vegyes gabonát is adogattak, de már megunták nem gondozzák. Maradhat itt?
- Persze, mondták az öregek, maradhat, majd itt Robikáék láthatják, ha eszébe jut valamelyiknek, jöhet megnézni.
Három unoka volt a kisebbik lányuknál, három a nagyobbik lányuknál, de azok már nagyobbacskák voltak. A fiuk volt a középső, ott egy lány unoka volt. Vagyis kettő, egyik nem saját, nevelt lány volt, s már középiskolás.
Látszólag minden rendben volt tehát, úgy telt el az év, hogy nem maradt kifizetetlen számlájuk, sem a kölcsön törlesztésnél, sem a rezsiköltségek finanszírozásánál. Hanem a kisebbik lányuk élettársától felvett összegek egyenlege egyre csak hízott, terebélyesedett.
- Hát azt visszafizetni, … na vajon lesz miből? - kérdezgették egymástól reménytelenül. Egyelőre csend volt, a hitelező nem szólt semmit, nem követelt, csak adott, ha kértek, de számon tartotta az adósságot, ezt tudták, érezték, bár sosem említette.
Bitó egyre hallgatagabb lett, egyre kevesebbet tartózkodott a lakásban, naphosszat ült a kacsaúsztató partján és a vizet bámulta. Majd sétálni kezdett a fák közt a garázssorig és vissza.
Azon kapta magát, hogy többször elidőzik a garázsok közelében és a kocsijukat javítgató, tisztogató embereket bámulja messziről.
- Te mit bámulsz itt? - Szólt rá egyszer az asszony.
- Na gyere már haza, mert már elegem van, hogy mindennap keresgéljelek.
- Te asszony, vajon mennyit érhetnek ezek a kocsik, amiket itt tárolnak?
- Kit érdekel? Hülye vagy? Kinek kell manapság ilyen prolik által használt járgány? Tele van velük a piac. Na sipirc haza!
Bitóné kiegyensúlyozott életet élt, reggel kávét főzött, majd takarított, utána unokázott vagy bevásárlásait végezte. A szobanövényeket nagyon szerette, már volt sok orchideája és most pedig szúrós legyezőpálmát szeretett volna vásárolni magának, az sem érdekelte, hogy nincsen rá pénz.
Azonkívül volt egy dédelgetett álma: megnézni közelről a San Francisco-i piramis alakú felhőkarcolót, a  Transamerica Piramist. Egyéb nem vonzotta onnan, sem a Golden Gate Híd, sem a Kínai Negyed, sem a Union Square, vagy a Városháza, esetleg a Golden Gate Park. Nem, egyik sem, csak a piramis, ama híres 260 méter magas felhőkarcoló.
Tüzes ménkőként ütött be a hír, - ami egy hivatalos levélben érkezett, - hogy az Illetékhivatalnak le kell róni majdnem 200000 Forintot. Ez már több volt a soknál, valamit tenni kellett. Az anhedonia már amúgy is kezdett eluralkodni rajtuk.

Megjegyzés: /folytatás következik/

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Kaland
· Kategória: Krimi
· Írta: kalamaris
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 60
Regisztrált: 0
Kereső robot: 21
Összes: 81

Page generated in 0.064 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz