Ködfátyolban úszó hajnali pára
csend-szavával békésen üzen,
a félhomály, mint néma szerető,
féltőn ringat, gondolat-szelíden.
Félelem keres utat minduntalan,
víztócsák bársonyán remeg,
s csendvirágok nyílnak, a néma,
ki sem mondott szavak helyett.
Képek keretén csendesül az éj,
míg lángja parázzsá szelídül,
suttogó szavak mögé bújva,
hálóba font álmokba szenderül.
A hajnal nyitja pilláját lelkemre,
s fényeket ébresztek magamban.
Kitárt napsugarak ölelnek körbe,
s olvadnak simítón karomba.